Századok – 1996
Közlemények - Pajkossy Gábor: Kölcsey követi lemondásának történetéhez V/1191
KÖLCSEY KÖVETI LEMONDÁSÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ 1197 elnök arra hivatkozva nem adta meg neki a szót, hogy Kölcseyék előterjesztése még hátra van, követői támogatásával másfél, két vagy két és fél órán keresztül ténylegesen megakadályozta annak a szövegnek a felolvasását, amelynek az érvelését támogatni kívánta. A bárót viszont az ellentábor („a megrészegített s elámított csoport")21 nem engedte szóhoz. Wesselényi kérése formailag jogos volt (hiszen Uray felszólalhatott), és — legalábbis kezdetben — a báró érthetően tarthatott attól is, hogy Kende Uray javaslatát netán azt megelőzően nyilvánítja elfogadottnak, hogy Kölcsey ellenérveit egyáltalán meghallgatnák. Kende álláspontja formailag szintén jogszerű volt, ugyanezt azonban Urayval szemben nem érvényesítette. Nem volt szokás, hogy a hazalátogató követ részt vegyen, sőt felszólaljon megyéje gyű lésén. Kölcsey aktív részvételét egyesek kifogásolták is. Az előterjesztés elhangoztával először ő kapott szót (erre alább visszatérek). Ezt követően Wesselényi, aki többször is felszólalt. Az első beszédet Wesselényi kiváló modern monográfiája „taktikai remekműnek" nevezte; az előterjesztés szövegének ismeretében megállapíthatjuk, hogy a báró ebben a felszólalásában lényegében Kölcsey érvelésmódját, sőt érveit reprodukálta.2 2 Később, valószínűleg már azt követően, hogy Kende kimondta a határozatot, tartotta meg Wesselényi azt a beszédet, amelynek egyes állítólagos kifejezései azután a per alapjául szolgáltak.2 3 A vita végén Kölcsey a maga és követtársa nevében bejelentette lemondását, másnap pedig benyújtotta a még Pozsonyban megfogalmazott nyilatkozatot. Kölcsey és Eötvös „princípiumért" mondott le. „Mit valánk teendők? — fogalmazta meg Kölcsey utóbb, 1835. február 9-i búcsúbeszédében a pótutasítás következtében előállott dilemmát. — Engedni? Az szívünk győződésével meg nem fért. Nem engedni? Azt követi kötelességünk nem hagyta." A kötelező követutasításnak eredetileg annak megakadályozása volt az egyik funkciója, hogy az udvar Pozsonyban anyagi előnyök, kinevezések, kitüntetések kilátásba helyezésével megnyerhesse a rendi vagy nemzeti érdekek szolgálatára választott követeket. E funkció továbbra sem vesztette el értelmét, ezért elvszerű ellenzéki politikus esküjétől függetlenül sem hagyhatta figyelmen kívül, mit ír elő számára az utasítás. A vár-megye iránti lojalitás viszont a személyes meggyőződéssel került konfliktusba. Ez a konfliktus a követtársak előtt sem volt ismeretlen. „Nagyobb szomorúsággal, s mélyebb megilletődéssel még soha nem szólaltam e teremben, mint ma e fontos tárgyban, azonban bár-mit érezzek is, küldőim mostani systhemánk szerint követi helyheztetésemnél fogva, utasításai kijelentését szorosan megkívánván tőlem" — indokolta például 1834. december 10-én Patay Sámuel abaúji követ azt, hogy új utasítása szerint az örökváltság ellen szavaz. Más követekhez hasonlóan Kölcseyék megtehették volna (s Eötvös meg is tette), hogy egy ideig figyelmen kívül hagyják az utasítást, de evvel csak elhalasztották volna a konfliktus feloldását. Hogy legitim módon képviselhessék azt, ami a meggyőződésük, Kölcsey és társa benyújtották folyamodványukat a megyéhez. Azt követően azonban, hogy a megye megerősítette az új utasítást, nem maradt más út számukra, mint a lemondás, mivel a személyes meggyőződés és a vármegye iránti lojalitás konfliktusa csakis ezen az úton („e tett által, megóván elveinket, küldőink ellen sem vétkeztünk" —jelentette ki Kölcsey) volt feloldható. Meglehet, több követ elked-
