Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

1168 DIÓSZEGI ISTVÁN képesek arra, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez. Korábban Poroszország európai középhatalom volt, amely orosz védnökség alatt vívhatta meg a német egyesítő háborúkat, ugyanakkor, mintegy viszonzás gyanánt, megfelelő ellenszolgáltatást nyújtott Oroszországnak a lengyelekkel kapcsolatos politikában és a keleti kérdésben. Az egyesített Németország a kontinens legerősebb katonai hatalmasságává emelkedett, és a német-orosz érdekközösség szálai is alaposan elvékonyodtak. Az orosz biztonság szempontjából igencsak aggasztó volt, hogy a nyugati szomszéd másfélmillió katonát tudott csatasorba állítani, és a növekvő aggodalmat immár az a tudat is egyre kevésbé mérsékelte, hogy Franciaországgal és Angliával szemben szüksége van Németországra. A másik oldalon abban láttak okot az aggodalomra, hogy Oroszországban 1874-ben bevezették az általános hadkötelezettséget, és hogy megkezdték a német határok felé irányuló, a hadászati felvonulást szolgáló stratégiai vasútvonalak kiépítését. A viszonyt az is megterhelte, hogy a két hatalom továbbra is olyan stílusban kommunikált egymással, mintha minden a régiben maradt volna. Az oroszok 1871 után is lekötelezettjeiknek tartották a németeket és továbbra is gyámkodni akartak fölöttük, a németek meg mindenképpen meg akartak szabadulni az oroszokkal szembeni kisebbrendűségi kompexusuktól. Az egyébként nem túl jelentős kérdések, mint a spanyol köztársaság elismerése, vagy a belgrádi diplomáciai protokoll, azért duzzadtak aránytalanul nagyra, mert egyik részről sem értették meg, hogy a pozíciókkal együtt a szerepek is megváltoztak. A Radowitz-misszió is ezért bizonyult a süketek párbeszédének. A német diplomáciában az oroszokkal szemben mutatkozó értetlenség 1875 tavaszán más vonatkozásban is jelentkezett, és a rosszul megválasztott szerep alaposan összekuszálta a birodalom külkapcsolatait. Az év első hónapjaiban Berlinben kétségkívül számos olyan fejleményt regisztrálhattak, amely német szempontból nem volt kedvezőnek minősíthető. Még január végén a belga püspökök rokonszenvüket nyilvánították a német klérus iránt, a belga kormány pedig német megkeresés ellenére nem indított eljárást ellenük. Február elején az olasz kormány zárkózott el attól, hogy egy pápai körirat miatt felülvizsgálja a Vatikán szuverenitását biztosító garanciatörvényt. Ugyancsak ezekben a napokban Bécsben az uralkodó unokaöccse, Johann Salvator főherceg tollából megjelent egy, a tüzérség újjászervezésével foglalkozó brosúra, amelynek az volt a politikai mondanivalója, hogy a német annexiós törekvésekkel szemben a Monarchiának az orosz szövetségben kell oltalmat keresnie. Február végén, mint mái* említettük, a nagyarányú francia lóvásárlásról érkeztek hírek Berlinbe, március 12-én pedig arról, hogy a francia nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényt, amely az eddigi három helyett négyre emelte a gyalogezredeken belüli zászlóaljak számát. A hadilétszám szempontjából ez 144 ezer főnyi növekedést jelentett. Az előző napon azt is megtudták Berlinben, hogy Ferenc József az olasz királlyal való találkozás céljából április első napjaiban Velencébe szándékozik utazni. Kedvezőtlen hírek voltak ezek kétségkívül, de nem adtak okot különösebb borúlátásra. A belga püspöki kar akciója és a belga kormány vonakodása nem érdemelt különösebb figyelmet, azt pedig, hogy az olasz kormány nem tett eleget a német kérdésnek, aligha lehetett úgy értelmezni, hogy Róma revideálja a Vati-