Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
1158 DIÓSZEGI ISTVÁN hogy a nemzeti liberálisok sem a militarizmus odaadó hívei. Ez utóbbiak azt az álláspontot képviselték, hogy a parlamentarizmus elveivel egyezően, a Reichstag évről évre állapítsa meg a hadsereg békelétszámát és a hozzátartozó költségvetést, a vezérkar viszont azt, hogy a véderő törvényt minden időbeni megkötés nélkül, korabeli szóhasználattal élve az „aeternatus" elvének alkalmazásával szavazzák meg. Bismarck javaslata a köztes megoldás, a „septennatus" volt: a békelétszám és a költségvetés hét évre történő megállapítása, amit a Reichstag 1874 áprilisában megnyugtató többséggel el is fogadott. A megoldás tulajdonképpen megnyugtató volt, hiszen a német hadsereg a maga 402 ezres békelétszámával a kontinens legerősebb fegyveres erejének számított, és ezen a hét év múlva újra esedékes parlamenti jóváhagyás sem változtatott. A vezérkai- mindamellett elégedetlenkedett és attól sem enyhült meg, hogy Bismarck ettől kezdve többnyire tábornoki uniformisban jelent meg a nyilvánosság előtt.23 3 A német-francia kapcsolatok alakításában változatlanul hiányozni látszott ez a bölcs belátásból adódó kompromisszum-készség. Ezen a területen valahogy a német történelmi tapasztalatok mélyén gyökerező frankofóbia munkált benne is, és késztette gyakorta irracionális és a körülményekkel nem mindig adekvát cselekvésre. Mac Mahon elnökké választását például kénytelen volt tudomásul venni, de ha már tenni nem tudott ellene, legalább a formákban akadékoskodott. A végrehajtó hatalom szintjén végbement személyi változások az eddigi gyakorlat szerint nem érintették az államközi kapcsolatokat, és a külképviseletek akkreditációjának érvényességét sem befolyásolták. Bismarck ez esetben szakított az évszázados gyakorlattal és elvárta, hogy Mac Mahon maga jelentse be megválasztását a Párizsban működő képviseleteknek, ez utóbbiak esetében pedig ragaszkodott a megbízatás megújításához.23 4 Az osztrák-magyar és az orosz diplomáciára sem vet jó fényt, hogy asszisztált ennél az udvariatlan és kicsinyes eljárásnál.235 Hasonlóképp jókora aránytévesztés mutatkozott abban is, ahogyan a francia püspöki pásztorlevelekre reagált. Még 1873 augusztusában Nancy püspöke arra szólította fel híveit, hogy imádkozzanak azért, hogy Elzász-Lotharingia újra viszszatéijen Franciaországhoz. A püspöki felhívás, amelyet más magas egyházi személyek hasonló megnyilatkozásai követtek, nem maradt meg a templomok ajtajai mögött, hanem meglehetősen nagy sajtónyilvánosságot kapott. Maga a megnyilatkozás, mint olyan, nem volt rendkívüli: egy olyan országban, ahol szerencsés módon hiányzott az állam mindenhatósága és a sajtót sem korlátozták, a szabad vélemény-nyilvánítás mindennaposnak számított. Még az is szokványos volt, hogy Bismarck mindezért rosszallását fejezte ki és hogy a francia külügyminiszter azt válaszolta, hogy a kormánynak nincsenek eszközei a püspökök befolyásolására.236 Az államközi kapcsolatokban rutinszerűnek tekinthető ügy azonban meghökkentő módon folytatódott. Jóllehet Arnim gróf, a párizsi nagykövet, helyére téve a jelentéktelen epizódot, megnyugtató jelentést küldött, hangsúlyozva, hogy a jelenlegi francia kormánynak nem áll szándékában a békét veszélyeztetni,237 és Chambord grófjának a nevezetes liliomos lobogó—trikolor konfliktus miatt bekövetkezett visszalépése folytán a legitimista restauráció közvetlen veszélye is elmúlt, Bismarck hangot váltott és goromba fenyegetőzésbe kezdett. Miután már szeptemberben elfogadhatatlannak minősítette a francia kormány válaszát,23 8 ok-
