Századok – 1996

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117

BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1145 dett. Részint személyi okok miatt. Az új miniszterelnök nem volt olyan népszerű személyiség, mint Andrássy, és a párt Andrássy távozását és Deák fokozatos viszszavonulását is megérezte. Az erőtlenedéshez ugyanakkor a Monarchia másik felében végbemenő fejlemények is hozzájárultak. Jóllehet a Hohenwart-krízis a magyar elvárásokkal egyezően oldódott meg, a fejleményekből egyértelműen adódott a következtetés, hogy a kormányzati bázis valamiféle kiszélesítése Magyarországon is elkerülhetetlen. A Deák-párton belüli válság beszédes jele volt, hogy amikor 1872 őszén egy ellenzéki képviselő a parlamentben korrupcióval vádolta meg a miniszterelnököt, senki sem vette védelmébe. Az új miniszterelnök, Szlávy József alatt a Deák-párt kifejezetten bomlásnak indult. Egyidejűleg a legerősebb ellenzéki párt, a Balközép részéről határozott közeledés mutatkozott a kormánypárt, pontosabban a hatvanhetes alap irányába. Tisza Kálmán pártja már a közjogi radikalizmust tükröző bihari programba is belefoglalta, hogy kerülni szándékozik olyan izgalmak előidézését, amelyek a hazára nézve veszélyessé válhatnak. A választások tapasztalatai meggyőzték a pártot arról, hogy „izgalmak előidézése nélkül" nem juthat kormányra, s mivel ez utóbbi volt tulajdonképpeni célja, ezért a kormánypárthoz való közeledést választotta. Persze nem egyszerűen a bársonyszékek iránti leküzdhetetlen vonzalomról volt szó. Deák Ferenc éivei arról, hogy Magyarországnak szüksége van a Monarchiára, Tisza Kálmán számára sem voltak idegenek, és a kiegyezés óta eltelt évek a hatvanhetes rendezés előnyeit és életképességét is megmutatták. 1873 végén a hatvanhetes közjogi alap irányába mutató mozgás indult meg a pártok soraiban. A Tisza-párti és a Deák-párti képviselők egy részéből hatvanhetes alapon álló középpárt szerveződött, a Tisza-pártiak egy másik része pedig Függetlenségi Párt néven a negyvennyolcasokkal egyesült. Ebben a helyzetben az 1874 elején hivatalba lépő utolsó Deák-párti kormány, Bittó István kabinetje már csak átmeneti képződmény lehetett. 1875. március l-jén a Deák-párt és a Balközép egyesült és felvette a Szabadelvű Párt nevet, 1875 októberében pedig, miután az egyesült párt fölényesen megnyerte a választásokat, Tisza Kálmán kapott miniszterelnöki kinevezést. A képviselők túlnyomó többsége Tisza Kálmán mögé sorakozott, és az ellenzék jelentéktelen kisebbséggé zsugorodott. A hetvenes évek első felének magyarországi belpolitikáját beárnyékolták az egyre bizonytalanabbá váló pártviszonyok, és az a dinamizmus, amely a kiegyezést követő első években a modern állami és társadalmi rendszer törvényi alapjainak lerakásában mutatkozott, egyelőre megtorpant. A kormánypolitika nagyobb részt arra irányult, hogy a Deák-párt kezdődő válsága következtében, a párt parlamenti pozícióit az erősödő ellenzékkel szemben biztosítsa. Ezt célozta Lónyay 1872-es választójogi reformtervezete, amely azonban a parlamenti obstrukció következtében nem emelkedett törvényre. Mire a tervezetből 1874-re törvény lett, a vagyoni és műveltségi cenzus emelésével tovább szűkítve a választásra jogosultak számát, eredeti funkcióját a fúzió előestéjén mái- elveszítette. A Horvátországgal kapcsolatos politikának is az volt a vezéreszméje, hogy a hovát szábor a magyar kormány iránti lojális képviselőket küldjön a pesti parlamentbe. Miután ez az unionisták többszöri választási veresége következtében nem adódott magától értetődően, a szábor feloszlatásától és a választási eredmények manipulálásától sem