Századok – 1996
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Magyarország 1871–1875 V/1117
BISMARCK ÉS MAGYARORSZÁG 1871-1875 1135 kívánatos. Személyi tekintetben azért nem, mert így háttérbe szorul a német császárral, a hadsereggel és a publikummal szemben, politikailag meg azért nem, mert Andrássy végcélja, hogy meggyengítse a porosz-orosz intimitást és annak helyébe a Monarchia iránti elkötelezettséget állítsa, így elérhetetlenné válik.8 9 A német nagykövet azonban egy másik jelentésében azt is feltételezte, hogy az uralkodö és minisztere a külsőségekben barátságosan üdvözli majd a II. Sándorral való találkozást, és Andrássy ügy állítja majd ezt be, mint saját politikájának sikerét. A kormány pozíciója ugyanis a csehekkel és a délszlávokkal szemben valóban megerősödik. A nagykövet azzal a prognózissal zárta jelentését, hogy Andrássy elég bölcs lesz ahhoz, hogy a három császár találkozójából adódó előnyöket kihasználja, de a távolabbi jövőre vonatkozó terveit nem fogja feladni.90 Lord Odo Rüssel, a berlini angol nagykövet az 1872. szeptember 6-11. között lezajlott három császár találkozóról írva annak a véleményének adott kifejezést, hogy Bismarck eredetileg a Németország és a Monarchia közötti szövetséget akarta létrehozni, hogy ezáltal megszabadítsa az űj német birodalmat attól a gyámkodástól, amelyet a cár mindig rá akart erőszakolni a porosz királyra. A nagykövet azt is feltételezte, hogy a cár Gorcsakov tanácsát követve azért hívatta meg magát Berlinbe, hogy semlegesítse az osztrák-magyar-német találkozó exkluzív jellegét, és jelenlétével újra hangsúlyozza Oroszország hagyományos protektorátusát Poroszország felett.91 Nem kizárt, bár még bizonyításra vár, hogy II. Sándornak valóban lett volna ilyen szándéka, az azonban biztosra vehető, hogy a nagykövet feltételezése német vonatkozásban nem állja meg a helyét. A német diplomácia ebben a tekintetben nemhogy nem kezdeményezett, hanem egyenesen eltanácsolta Andrássyt az ilyen próbálkozástól. Maga Bismarck a berlini találkozón történtekre visszaemlékezve azt állítja, hogy azon majdnem sikerült létrehoznia a három császár szövetségét.9 2 Az emlékeit tollba diktáló öregedő államférfit azonban ezen a ponton cserbenhagyta memóriája. Nincs, vagy legalábbis az azóta eltelt több mint száz év során nem került elő olyan dokumentum, amely ezt az állítást alátámasztotta volna. A berlini találkozó forrásbázisa persze ma is rendkívül szegényes. Az uralkodói összejövetellel foglalkozó, még a harmincas években készült disszertáció szerzője a bécsi levéltárban jobbára csak ceremónia protokollokat talált,9 3 és magunknak sem sikerült sem a bonni, sem a moszkvai külügyi levéltárakban érdemleges újabb forrásokra bukkannunk. Mindaz, ami Berlinben történt, és ami Bismarck szándékait és tetteit illeti, ma is a kiadott német, orosz és angol források alapján rekonstruálható. A dokumentumokból kiviláglik, hogy Bismarck, amint az Odo Rüssel is megállapította, a kezdeményezése nélkül létrejött császártalálkozót „termékeny képzeletével és határtalan leleményességével" Németország javára fordította. Ezt azzal érte el mindenekelőtt, hogy a találkozónak szigorúan protokolláris jelleget adott, és kínosan vigyázott arra, hogy a három uralkodó együttléte ne nyerjen semmiféle politikai tartalmat. Amint Odo Russelnek elmondta, azt akarta, hogy a császárok tetszetős csoportot alkossanak, hogy Európa bennük lássa a béke élő szimbólumát, és hogy csupán bámultassák magukat, anélkül, hogy bámit is beszélnének.94 Azzal is Németország javát szolgálta, hogy kizárta a konkrét politikai