Századok – 1996

Történeti irodalom - Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania (1627–1707) (Ism.: Heckenast Gusztáv) IV/1028

1028 TÖRTÉNETI IRODALOM első pillantásra ez a mondat jól illett — hangsúlyozzuk ezt most, az olvasati hibák felsorolásakor is! — ehhez a komoly, alapos okmánytárhoz. Kikértem azonban a jelzet alatt található iratot, és az semmiképpen sem nevezhető olvashatatlannak, de még csak különösebben nehéz paleográfiájának sem. Egy recenzió keretébe nem fér bele egy in extenso forrásközlés, de egy regesztával szeretném segíteni az olvasókat. Megkapták a címzettek levelét a Liptó és a Zólyom megyében fekvő falvaik Alsószeli és Salgó falvakkal való cseréje ügyében. A bányavárosi kamarás urak erre már korábban biztatták őket, de elöljáróik megkérdezése nélkül erre nem felelhetnek. Ha az elöljárók beleegyeznek, ők sem ellenkeznek és a kollégiumhoz közelebbi falvakra cserélik azokat, ha a király egyenértékű birtokot ad. Szükséges azonban az alapos mérlegelés, különösen a vallás kérdésében, nehogy a nagy fáradsággal katolikus hitre térített jobbágyaikat az uradalmi tisztek visszatérítsék az eretnekségre. Ezért a vallási kérdésekről szükséges volna a király privilégiumlevele, mely szerint a vallási ügyekben, és különösen a plébános kijelölésében ezek a falvak csak a megyéspüspöktől vagy az annak nevében eljáró esperestől, az esztergomi egyház kanonokjától függjenek, és katolikus plébánost, nem pedig eretnek prédikátort kapjanak. Ha Illésházy a Nyitra megyei Salgót, amelyet Suránnyal együtt örökáron vett, nem akaija odaadni, akkor a király Alsószelit a Zólyom megyei Zselnicére is elcserélheti, a liptói Háromszlécs (pro tribus Zlech) birtokért pedig Sárfő falut (amely a szentgyörgyi uradalomhoz tartozik) adhatja a kollégiumnak. Sopornya falut is — amelyet meg lehet venni a Thurzóktól — és vele együtt Szeli falut el lehet cserélni a Liptó megyei Háromszlécsért, így a jezsuiták sem szenvednek kárt, és a kamara is jól jár. Egymagában azonban sem Szeli, sem Sopornya nem felel meg Háromszlécsnek, amelyek (ti. a három Szlécs) biztos helyen fekvő, népes falvak. A fenti megjegyzéseimmel szeretnék segíteni abban, hogy az új jezsuita okmánytár remélhetőleg mihamarabb elkészülő újabb kötetei már a történeti forróskiadás szempontjainak megfelelően jelenjenek meg. A szövegközlés hibái ellenére is bízvást megállapíthatjuk azonban, hogy ez a hatalmas anyagot közlő, gazdagon jegyzetelt, kitűnő bevezető tanulmánnyal ellátott jezsuita okmánytár a magyar művelődéstörténet sokat forgatott kézikönyve lesz, igazi alapmunka, amelyet a 17. század első évtizedének kutatói mindig a kezük ügyében tartanak majd. , Tóth István György RELATIONES MISSIONARIORUM DE HUNGARIA ET THAN S IL VANIA (1627-1707) Edidit István György Tóth. (Bibliotheca Academiae Hungáriáé in Roma. Fontes 1.) Budapest-Roma 1994. 459 o. < MISSZIONÁRIUSOK JELENTÉSEI MAGYARORSZÁGRÓL ÉS ERDÉLYRŐL (1627-1707) A római katolikus egyház akkor már több mint félezer éves magyarországi hegemóniáját a 16. század második negyedében megtörte a reformáció és a török hódítás. A század végére a katolicizmus kisebbségbe szorult a három részre szakadt országnak mindhárom részében; a 17. században a Hódoltság, az Erdélyi Fejedelemség, de még a Királyi Magyarország is missziós területté lett a római egyház számára. Ezért fordult az 1622-ben alapított Hitterjesztés Szent Kongregációjának figyelme Magyarország és Erdély felé. Ide küldött misszionáriusainak jelentései az egyháztörténet, a művelődéstörténet és a történeti demográfia rendkívül értékes, történetírásunkban eddig alig hasznosított forrásai. A Hitteijesztés Szent Kongregációjának vatikáni levéltárára mint magyar történeti forráslelőhelyre Vanyó Tihamér hívta fel a figyelmet 1971-ben a Levéltári Közleményekben megjelent tanulmányában, ebből a levéltárból merítette Moldvai csángó-magyar okmánytárának oroszlánrészét Benda Kálmán 1989-ben kiadott forráspublikációjában. Tóth István György Benda munkatársaként ismerkedett a De propaganda fide gazdag anyagával, s a hálás tanítvány az ő emlékének ajánlja ezt a munkáját. A kötetet tömöi; alig 30 oldal terjedelmű tanulmány vezeti be. Ebben Tóth István György ismerteti a Hitteijesztés Szent Kongregációját, jelentőségét a Római Kúrián belül — tagja volt még bíboros korában több későbbi pápa is —, tájékoztat a Magyarországon és Erdélyben működött misszionáriusokról, felkészültségükről, nemzetiségükről (olaszok, délszlávok, magyarok), az ebből