Századok – 1996

Történeti irodalom - Kersken Norbert: Geschichtsschreibung im Europa der „Nationes”. (Ism.: Veszprémy László) IV/1008

TÖRTÉNETI IRODALOM 1009 gely, Frankok története, Fredegar krónikája, Izidor Gótok története, Beda egyháztörténete, vagy éppen Jordanes Gót története, Paulus Diaconus Langobárd története). A kötet szerkesztőjének tipológiájába illő első alkotások a 9-10. század fordulóján, ill. a 10. században születnek meg (Angolszász krónika, Widukind, Richer de St. Rémi). Megközelítésükben igen különböző szövegek voltak, vagy egy népvándorláskori gens és az általa megszállt terület (Siedlungsgebiet), vagy egy, az antik geográfusok által hagyományozott történeti földrajzi egység (Hispania, Gallia, Britannia) történetét választották munkájuk tárgyául. A középkori nemzeti történetírások kialakulása szempontjából a döntő időszak mégis a 12-13. század. Az 1180 és 1280 közötti időszakban azután megszaporodnak a müvek és a műfaj egyfajta fénykoráról beszélhetünk. Több országban ekkor jelennek meg a legelső történeti munkák (norvég, dán, délszláv müvek). Ott, ahol már voltak előzményei a műfajnak (spanyol, francia, lengyel, dán, angol szerzők), történeti szintézisek készültek el, mindösszesen 12 különböző országban 45 történeti munka. A műfaj következő meghatározó időszaka 1310 és 1390 közé esik, amikor kilenc ország 30 historiográfiai alkotásával számolhatunk, köztük a skót nemzeti történetírás megalapításával (John of Fordun). A kötet időhatárain túllépve a 15. század közepétől a 16. század közepéig 11 ország 60 müvei képviselteti magát, miközben először jelentkezik a svéd, svájci, holland, itáliai, ír és ismét a német nemzeti történetírás. Az elemzett szempontok között találjuk a szerzőket (a 75 szövegből 30 névtelen, szerzetesrendek szerepe, krónikafolytatások kérdése), a szerzőket történetírásra inspiráló tényzőket (egyharmaduknál találunk ajánlást vagy megbízásra való utalást), a szöveghagyományt (egy vagy több példányban maradt fenn, nemzeti nyelvű fordítások, nyomtatott kiadások), a műfajt (nemzeti-, világkrónika, rímes forma), a bemutatott történeti korszakok arányát (múlt, Zeitgeschichte), a kronológiai tájékozódást (külön kitekintéssel a magyar krónikák kaotikus őstörténeti évadataira), néprajzi-földrajzi országleírásokat, az őstörténet ábrázolását (vándorlás, honfoglalás, mitikus nemzeti hősök, törvényhozás, városalapítás, keresztény hitre térés). A szerző a magyarországi krónikairodalmat illetően is feltűnően tájékozottnak tűnik, legalábbis bibliográfiai hivatkozás szintjén, szinte mindenről tud (672-730. o.). Részletesen tárgyalja a Kézai-krónikát, a 14. századi krónikaszerkesztés kéziratait, Heinrich von Mügeln krónikás alkotásait. A 14. századi krónikaszerkesztésnél Kersken is szembetalálja magát a korábbi krónikákból való átvételek kérdésével, amivel jó érzékkel nem foglalkozik. Úgy tekinti, hogy ha a krónikának egy passzusa benne van a 14. századi krónikaszerkesztésben, akkor az érvényes a 14. századi krónikás szemléletére is. Ez részben igaz, hiszen a krónikás el is hagyhatta volna a neki nem tetsző részeket, részben így azonban az adott kor szempontjából semleges szövegrészeket is érdemtelenül ki lehet emelni. Tekintettel arra, hogy a hazai krónikások, Kézai bizonyosan, használták Anonymust, sok minden az ó Gesztájára vezethető vissza — amire néhány esetben maga a szerző is figyelmes lesz. Mégis, mivel Anonymus művét, mint pusztán egy origo gentis típusú krónikát nem tekinti a nemzeti történeti műfaj keretébe illőnek, néhány esetben ősforrás szerepe elsikkad. Apró elnézésekre, hiányokra természetesen könnyen felfigyelhetünk, de ezek éppen a vizsgálódás széles látóköre, a nyelvi nehézségek miatt, az egyes források eltérő feldolgozottsága miatt, esetleg az eltérő nézeteknek köszönhetően elkerülhetetlenek voltak. El lehet gondolkozni azon, hogy a magyar részre vonatkozó — bibliográfiai, tartalmi — kiegészítéseket, pontosításokat milyen formában lenne célszerű közreadni, esetleg egy német folyóiratban. Csak példaként néhányat: nem tud Kézainak a MGH-beli töredékes kiadásáról, nem használja a Thuróczy-krónika kommentárját, ami pedig a legmodernebb bibliográfiai bevezetés a hazai krónikairodalomba, nem tud Johannes de Utino kéziratban fennmaradt 15. század közepi magyar krónikájáról, vagy arról, hogy Kézai forrásai között ott van Martin von Troppau, vagy a Nagy Sándor-történet, miként arról sem, hogy milyen hangsúlyos helyet kapott a hazai krónikairodalomban a magyarországi törvényhozás alapjainak a megvetése. Ez utóbbiról, a krónikahely Gratianusra és Izidórra visszamenő forrásairól olvashatott volna Gerics József egyébként idézett Domanovszky-tanulmányában. Addig is nyugodtak lehetünk, hogy egy színvonalas, jó érzékkel megírt összefoglalás igazítja el a magyarul nem tudókat a középkori magyar krónikakutatás sokszor tekervényes útjain. C. A. Macartney korábbi angol nyelvű összefoglalásánál (The Medieval Hungarian Historians, 1953) egy rövidebb, de sokkal kiegyensúlyozottabb és szakszerűbb szintézis jelent meg. Bibliográfiájában a hazai kutatók a magyar fejezetre vonatkozóan jó néhány eddig mellőzött vagy ismeretlen adatra fognak bukkanni, nem is szólva a nem-magyar fejezetekről. Az összefoglaló jellegű kézikönyvekre nagy szükség van. A hazai használóknak kétségkívül a nálunk kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert népek történetírásának bemutatása lesz hasznukra (pl. skandinávok, spanyol, skót), de a magyar historiográfiai alkotások szerkezetének és toposzainak