Századok – 1996

Figyelő - Györffy György: Még egyszer Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok c. művéről IV/999

FIGYELŐ 1005 nekülése után Batu kánnak: „Itt az idő, hogy Magyarországra támadj, mert országuk hatalmas; ha időzöl, összeszedelőzködnek ellened és be nem engednek országukba!" (Uo. 86). Hozzávéve azt a Pauler által is túlzott számúnak tartott 40 000 [halicsi] fejszés embert, aki a vereckei „Orosz-kaput" megtisztította a ledöntött szálfa-torlaszoktól, amivel a magyarok elzárták, nem hihettük el Lederer Emmának, hogy „IV Bélának, egyik legnagyobb Árpád-házi királyunknak érdeme, hogy segítséget a szomszédos Oroszországtól és annak a tatárokkal szemben álló fejedelmétől kért és kapott, és ekként megmentette az országot a tatár járomtól". (A tatárjárás Magyarországon és annak nemzetközi összefüggései. Bp. 1952. 33.) A számszerűségekre visszatérve, a Pest várostól Mezőtúrig és Dél-Nógrádtól Pusztaszerig terjedő váci püspökség jövedelme 1185 körül 700 márka ezüstre rúgott. Ha csak szerényebb 0,35 szaporodási rátát tételezünk is fel, ami az ország földjének termékenységét csodáló Freisingi Ottó nézete ismeretében emelhető is, szerény növekedés esetén 1185-től az 1328/1332 évekig a lakosság megduplázódásával és közel 1500 márka püspöki jövedelemmel kellene számolnunk. Valójában a váci püspök jövedelme az Anjou-kor első harmadára 450-500 márkára sülylyedt, tehát az elvárható harmadára! (Ez bizony nagyjából egyezik a történeti földrajz I. kötete adatai ismeretében írt népesedési számításommal, amit Fügedi és Zientara is elfogadott.) De milyen indokok alapján is képvisel Szűcs más nézetet? Szűcs a népesség gyarapodására demográfiai „trend"-eket is hoz fel (pl. 164. 1.: „a katasztrófát a népességszaporulat különös dinamikája kellett hogy kövesse"); s kétli, hogy a mongol hódításkor öncélúan tobzódó „genocidium" is volt (5. 1.). Szűcs életében még nem tombolt a délszláv etnikai tisztogatás. (Az a nem orientalista Szűcstől nem is volt elvárható, hogy jól ismerje a Dzsingisz-fiak udvarában fogalmazott Titkos Történetből azt a mítoszból kinőtt parancsuralmi dinasztia-szemléletet, amit jól kiegészít a káni udvarban megfordult pápai követ, Piano Carpini remek jellemzése a mongolokról: minden alávetettől feltétlen engedelmesség követelése; a népben szolidaritás egymás iránt; általános idegengyűlölet, ami a megszállt országokban ravasz cselekkel párosult tömegmészárlásokhoz vezetett. Ennek legismertebb kortársi leírásait Örmény- és Magyarországról olvashatjuk. (A tatáijárás emlékezete. 1981. 65-81, 211—293). Szűcs nem tekint arra, hogy az Aral-tótól az Al-Dunáig terjedő térségből szinte minden ország elpusztult: az ősi Khorezm, Magna Hungaria azaz Baskíria, Magna Bulgaria a Volga mellett, a mordvinok lakta Burtász-ország, a Don menti Alánia, Kunország a későbbi Moldvával és Havasalfölddel, és jórészt elnéptelenedett az Al-Dunától délre húzódó Parisztrion. A nyolc-vásáros és 400 templomos Kijevnek a lakosságszámát 1240 előttre 35 000-40 000 főre becsülik (Riss, Lexikon der Mittelalters II. 19), míg 1243-ban Piano Carpini alig 20 házban talált itt lakókat, ami kb. 200 fős lakosságra mutat (Hösch, Uo. V 1190-1131; vö. Györffy: Napkelet 77); az Aszenidák vlach-kun-bolgár cársága alatt élő és 1256 körül a tatárok által kemény adókkal sújtott vlachok is eltűntek az Észak-Balkánról (Uo. 120), hogy aztán tömegesen a Bihar hegység és a Kárpátok térségében jelenjenek meg (Györffy; Történeti földrajz I. 579 kk., II. 448— 449, III. 474—478).