Századok – 1996

Figyelő - Györffy György: Még egyszer Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok c. művéről IV/999

1002 FIGYELŐ évi, a volt ferences IV Miklós pápához intézett levele, amely a király bűneit gyűlölettől fröcsögő hangvétellel és több ponton cáfolhatóan ecseteli, egy ferences elfogultságú írnok előzetes fogalmazványa. Az általam kiadott és kiadásra előkészített kora Árpád-kori levelek fele ilyenszerű célzatos írnoki fogalmazvány. Az uralkodók és főemberek általában ma sem maguk fogalmazzák irományaikat; még inkább így volt ez a korai középkorban, amikor az írástudás ritkaságszámba ment, s az uralkodókat, főpapokat notáriusok vették körül. Ezek stílusgyakorlatként írt levelei ugyan tükrözik a királyi vagy főpapi udvar hangulatát, de fogalmazványaik többsége ritkán, vagy soha sem került elküldésre, mint ahogy a pápának ezt követően Lászlóhoz intézett válaszlevelében (Theiner Mon. Hung. I. nr. 577-578.) ugyan utal rá, hogy elmarasztaló vádakat olvasott, de enyhébb formában. Az mindamellett kiderül, hogy Kun László az őt gyermekkorától ért lelki sérüléseket nem tudta kiheverni és megalázkodás helyett a meggondolatlan, olykor makacs szembeszegülés útját választotta, ami végül is vesztét okozta. A pápai udvar a Szicíliában trónra segített Anjou I. Károly révén próbálta Bizáncból s a Keleti Mediterráneumból a görögöket kiszorítani, s ebbe a Bulgáriába hadat vezetett V Istvánt kettős házassági szerződéssel kapcsolták be (P Herde: Karl I. von Anjou. Kohlhammer 1979. 84—85), ami által az alig 7 éves Kun Lászlóra rálőcsölték a szicíliai gyermekasszonyt, aki tőle későbbi együttlét után sem tudott gyermeket szülni. Ezt követően László inkább szép kun főrangú leányokkal töltötte idejét. Ezen a mai angol trónörökös életét ismerve nem csodálkozunk, s csak álszentségnek tartom, hogy a korabeli főpapság jó része László fő bűnéül rótta fel az udvarhölgyek „felkelő hold"-jához (Edua kun neve, „Aj-dova" ezt jelenti), a bizonyára lovaglásban is jó társhoz való ragaszkodását. A tartományúri harcok kezdete mindamellett nem írható László terhére; ezek kialakultak már TV Béla és V István, apa és fiú nyílt harcai idején. Szűcs kitűnően bontja ki, hogy a Velencéből jött III. Endre milyen intézkedésekkel próbált rendet teremteni, egyebek mellett a hatalmaskodó főurak várai lerombolásával, s hogy ez nem maradt írott malaszt, azt a felső vármegyék várlerontó bizottságának eredetiben fennmaradt oklevele tanúsítja (Dl. 75 163; a borsodi Velezd várra vonatkoztatta Fügedi: Vár és társadalom. Bp. 1977. 18, 51). Szűcs meggyőzően mutatja be, hogy III. Endrével egy, a közjó érdekében eredményesen kormányzó uralkodó dőlt ki, s méltán fordult az ország hangulata siralomra az Árpádok aranyágacskájának letörésekor. Mindent összevéve a kötetben megtaláljuk azt, amit a cím ígér: az utolsó Árpádok bemutatását. Ha ebben mégis némi hiányt fedezünk fel, az TV Béla uralkodásának eleje. Szűcs a hibás megbízást követve csak vázlatosan ábrázolta IV Béla ifjúságát (születése, neveltetése és uralkodásának kezdete), noha ismeretéről tanúbizonyságot tesz. Ennek ki nem bontása nélkül azonban a jellemrajz, sőt fontos intézkedések előzményei nem érthetők meg világosan. Csak utalok rá, hogy a városalapítás már II. Endre alatt megkezdődött; Endre bajor telepesekkel már az 1220-as években új kereskedővárost hívott életre Pesten és Óbudán, sajnos nagyrészt a római erődök elbontásával és azok köveiből, megfosztva ezzel a lakosságot a későbbi időben esedékessé váló védekezéstől. IV Béla újítása volt, hogy a városi polgárokat a szomszédos hegyekre, püspökvárakba telepítette össze. A