Századok – 1996
Figyelő - Bálint Csanád: Magna Moravia a magyar Alföldön? IV/992
FIGYELŐ 995 K-re eső magyar Alföldet tartja, melynek északi határa az Északi-középhegység lábánál, a déli a Duna vonalát követve húzódik. A keleti határt a Nyírség közepénél és az Erdélyi-középhegység előhegyeinél nyitva hagyja, mely területhez 870/871 körül csatolták a Szerémséget, a Dráva-Száva közében a majdani Valkó megye területét, Boszniát és a Belgrádtól D-re eső vidéket. Ehhez az alföldi Moraviához kapcsolódott 874/880 körül a „vulgarü" területének meghatározott Nyitra-vidék (lényegében a mai Ny-Szlovákia) és a Felső-Visztula menti viszlánok földje, 884-ben a Rábától K-re elterülő Pannónia, 884-ben vagy 890-ben a Rábától Ny-ra eső részek, s 890-ben Csehország és Morvaország. E. Szvatoplukkal szövetségesnek taxija a dalmáciai horvátokat, Zachlumia és Travunia területét is. B. Moravia határait ennyire nem tolja ki, de Szvatopluk eredeti felségterülete tekintetében megegyezik E. felfogásával: az szintén a magyar Alföld. Ennek hipotetikus határát É-on az Északi-középhegység lábánál, ÉK-en a Bodrogközben, K-en és DK-en az Erdélyi-középhegységnél húzta meg, s délen ugyanúgy számítja hozzá a Szerémséget és a későbbi Valkó megye területét, mint német kollégája. A későbbi terjeszkedések révén előbb a K-Dunántúl, majd a Vágtól K-re eső területek, végül az attól Ny-ra, a Kamp folyóig terjedő vidék kerültek volna e politikai alakulat hatalma alá. (Grafikusa nem tudta, hogy a Maros nem ér véget Arad, a Körös pedig Nagyvárad táján.) Köztudott, hogy a 9. századi magyar Alföld politikai fennhatóságáért már korábban is versengett a volt csehszlovák, a bulgár és — kijelentések szintjén maradva — a szerb történettudomány A magyar történészeknek is van az 50-es évek óta egy csoportja, amelyik a honfoglaláskor előtt és alatt számottevő szlávságot feltételez itt. A nálunk általános történeti felfogás szerint az ország mai területén az abodritok és timocsánok 818-as Alsó-Tisza-vidéki megtelepedését megelőzően jelentős számú szlávsággal nem lehet számolni. A magyar régészet pedig nem tud kimutatni az Alföldön egy 9. századi szláv leletcsoportot, s ez a hiány olyan jellegű, hogy nem írható sem a kutatás elégtelen voltának, sem a régészet módszertani korlátainak számlájára (ld. alább). E. Szvatopluk központjának forradalmian új lokalizálásával jócskán meghökkenti az olvasót: úgy véli, hogy az a későbbi urbs Morisena, Marosvár majd Csanádvár volt. A román kutatás vitatni fogja Szvatopluk személyét, de nyilvánvalóan ujjongva üdvözli majd régi-új tétele „bizonyítását", hogy ti. azon a helyen a magyar honfoglalás, ill. Szt. István hadjárata előtt egy „államalakulat" központja volt. Kolozsvári régészek végeztek ugyan Csanádon a 70-es években próbaásatásokat, de azok megközelítőleg sem a kívánt eredményt hozták (kizárólag késő Árpád-kori leletek kerültek elő, korábbi rétegek meglétének még csak gyanúja nélkül), ezen kívül a helység és környéke a kora középkori régészet tekintében terra incognita, az utolsó ásatást Kisléghi Nagy Gyula végezte a századelőn! A Csanádvárra történt lokalizálás azért is érdekes, mert különben E. — B.-tól eltérően — egyáltalán nem tájékozatlan a Kárpát-medence 10-11. századi régészeti hagyatékával kapcsolatban; egy lábjegyzetben értesülünk arról, hogy a Bjelo Brdo-i kultúra délszláv eredetéről és a magyar ethnogenezisről egy önálló, új koncepciót alakított ki magának, amit majd egy külön múben fog kifejteni, vö. p. 381, l.j.
