Századok – 1995

Történeti irodalom - Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története (Ism.: Urbán Aladár) IV/919

922 TÖRTÉNETI IRODALOM Görgey fővezérsége melletti állásfoglalását, az ekörüli huzavonát, Görgeynek, illetve a kormány által kiküldött Szemere Bertalannak és Batthyány Kázmérnak az oroszokkal való tárgyalását, a debreceni, msgd a temesvári csatavesztés körüli vitákat ismerteti. A végkifejlet: az augusztus 10-1 minisztertanács, Kossuth és Görgey aznap esti négyszemközti beszélgetése, Kossuth másnap következett lemondása, a fegyverletétel előkészítése és végrehajtásának bemutatása töltik ki a fejezet utolsó lapjait. Ennek során Kosáry rekonstruálja az oroszok előtti fegyverletétel ésszerű indokait — de nem titkolja, hogy az orosz tisztikar magatartása indokolatlan reményeket ébresztett Görgey seregében. (I. 109-110.) Ugyanakkor úgy látja, hogy a tisztikar számára a fegyverletétel kikerülhetetlensége a reménytelen helyzetben nyilvánvaló volt, s a Görgey által augusztus 11-én összehívott haditanácson a tisztek — kettő kivételével — az oroszok előtti fegyverletételre szavaztak, de nem hiú reményektől eltelve, hanem — Gelich Richárd szavaival — „a legrosszabbra voltak elkészülve". (I. 111.) Talán még érdemes megemlíteni, hogy egy hadsereg — ha a balsors, vagy az ellenség túlereje erre kényszeríti — az ellenség megbecsülését csak akkor érdemli ki, ha a fegyverletételt fegyelmezetten, a legnagyobb rendben hajtja végre. Ezért érdemes idézni Frolov vezérőrnagy segédtisztjének emlékezéseit, aki Rüdiger törzskarában szemtanúja volt a fegyverletétel szomorú aktusának: „Kimondatlanul megindító volt e rendjét megőrző, erős, harcképes seregnek a látványa." (I. 113.) Az I. kötet további tizenegy fejezete a Görgey-kérdés alakulását és részben Görgey életét követi nyomon a tábornok 1867-ben bekövetkezett amnesztiájáig és az internálásból való hazatéréséig. Pontosabban talán úgy fogalmazhatnánk, hogy ezek és a további fejezetek a szabadságharc történetének Kossuth és Görgey személyét, illetve viszonyát érintő írásainak kritikai történetét nyújtják. A 2. fejezet pedig kifejezetten Kossuthról, illetve a szeptember 12-i kelettel ellátott viddini levél keletkezéséről szól. A levél megírásának pszichológiai előtörténetével 1927-ben már Hajnal István is foglalkozott (A Kossuth-emigráció Törökországban), s arra a megállapításra jutott, hogy Kossuth ekkor, a veszteség teljes tudatában volt, de már megtalálta magának „a lelki alapot további életéhez". Kosáry emlékeztet rá, hogy Kossuth augusztus 12-én Lúgosról még egy utolsó levelet intézett Görgeyhez, amelyben lemondását indokolta és kifejtette: a hatalmat a nemzet érdekében adta át neki. Ugyanakkor fenntartotta magának a jogot, hogy a nemzet nevében ítélkezzék: „árulásnak tartanám, ha Ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba." (I. 134.) Innen már csak egy lépés az árulás nyílt hangoztatása, amely — a szerző szerint — logikus következmény, ha Kossuth eddigi politikáját folytatni akarja. Véleményét így összegezi: „A viddini levél mindenesetre Kossuth múltszemléletének volt első vázlata, megfogalmazása. Önigazolás és egyben vádirat, amely sok helyt erős kritikára szorul. írója benne visszatalált önmagához, s igazolva látta saját működését. A levélben megnyilatkozó Kossuth már nem az utolsó napok és a menekülés Kossuthja, hanem egy nép szabadságának hordozója, akinek személyében ármány és gonoszság egyszersmind a nemzet ügyét buktatta el — egy időre." (I. 137.) Ebből az alapállásból érthető, hogy lemondása ellenére Kossuth miért tartott igényt a kormányzói címre, amely azután az emigrációban Szemerét végleg szembeállította Kossuthtal. A monográfia következő fejezetei részletes körképet nyújtanak a magyar események 1849 utáni angol, amerikai, francia és német visszhangjáról, amelyeknek érthetően központi, vagy legalábbis fontos része a Kossuth-Görgey viszony. Ezek a fejezetek egyébként nemcsak a hazai viszonyok külföldi ismeretének szintjéről nyújtanak képet (a munkák egy része az emigránsok műve), hanem segítenek megérteni a magyar emigráció nemzetközi helyzetét. A hazai történet szempontjából fontos a 7. fejezet, amely A magyar közvélemény Világos után címmel rajzol körképet az 1849 utáni közhangulatról. Görgey augusztus 13-a utáni szerepének, a tábornokok aradi kihallgatásának bemutatását követően a fejezet súlypontja a komáromi kapituláció, illetve az aradi kivégzések utáni közvélemény alakulása, amelynek során elterjedt az árulás vádja. A legkülönbözőbb megnyilatkozások áttekintése mellett itt ismerteti a szerző a fontosabb emlékírók (Jókai, Vukovics Sebő, Kemény Zsigmond, Kovács Lajos) állásfoglalását. Az összegezésben Kosáry úgy látja, hogy ha a sokféle írásban rögzített véleményt nézzük, úgy tűnik, hogy a kortársak között alig volt több híve, mint ellenzője az árulás vádjának. Az adott körülmények között azután „a katasztrófa és az elnyomás sokkhatása az emóciók szintje felé nyomta vissza a közvéleményt". (I. 294.) A 8. és 9. fejezetek Görgey száműzetésével, az Emlékiratok megjelenésével és annak visszhangjával foglalkoznak Zichy Edmund magánvádas fellépésétől Görgey 1854-ben elnyert nyugdíjáig, illetve annak következő évben történt megemeléséig. A 10. fejezet az 1859-61. évi nemzetközi