Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
826 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY felakasztott javíthatatlan tolvaj, Csúzi Dániel juhászbojtár sem volt analfabéta: a nevét szabályosan le tudta írni, és meg tudta ítélni az írások értékét is — bár a gatyától a lószerszámig mindent lopott, és legjobban a teli erszényeket szerette, egy iskolamestertől három könyvet vitt el, később pedig betört a klenóci prédikátor könyvtárába is. A fiú a Liptő vármegyei Boca mezővárosban nevelkedett, onnan ment falura szolgálni.21 Mind a három említett írástudó tolvaj városi-mezővárosi környezetben nőtt fel, és mert fiatalon kerültek a bíráik elé, az iskolában megtanult betűket még nem felejtették el. Aláírásaik bizonyítják, hogy a reverzálisokon található nagyszámú kereszt nem az izgalom, hanem az általános írástudatlanság hatására született. A sok krikszkraksz, a suta ábrák pedig azt is elárulják, hogy nemcsak az aláíráshoz, de már egy jól megformált kereszt megrajzolásához is nem kevés gyakorlatra volt szükség. írni tudók aláíráspótló keresztjei Statisztikáink azonban még a fent megfogalmazott fenntartásokkal sem fejezik ki az alfabetizáció valóságos állapotát. A keresztek és aláírások összegyűjtése ugyanis hallgatólagosan feltételezi, hogy mindenki, akinek megtaláltuk az aláírását, valóban tudott írni, míg fordítva, mindazok, akiknek keresztje szerepel az iratokon, képtelenek voltak a nevük leírására. Márpedig mind a két feltételezés téves, azaz nemcsak az írástudatlanok — természetesen hamis — aláírásaival, de a jól írók keresztjeivel is találkozunk. Ez persze, ha csak egy-egy aláírást vagy keresztet ismerünk valakitől, nem derülhet ki, ez csak akkor válik egyértelművé, ha ismétlődnek a nevek, és ugyanazok az emberek hol aláírták a nevüket, hol pedig keresztet raktak a papírra. Lehet, sőt valószínű, hogy ezt a jelenséget megtalálnánk Nyugat-Európában is, az ottani igen gazdag szakirodalom azonban csak kivételesen foglalkozik ezzel a problémával. E fejlettebb régiókban ugyanis az alfabetizációt kutató történészeknek az aláírások és keresztek olyan tömegét kell feldolgozniuk, hogy az egyes aláírások összevetésére egyszerűen nincs lehetőségük. Az összehasonlíthatatlanul rosszabb forrásadottságű Magyarországon azonban, ahol nem ezrével és tízezrével, hanem csak tucatjával gyűjthetjük az aláírásokat, ezek a „más-más kézzel aláíró" személyek jobban szembetűnnek.2 2 Körmend mezővárosban a 17-18. században 44 személyt, a környező falvakban pedig további tizennégyet találtam, akik hol keresztet rajzoltak, hol aláírtak. A megkülönböztető öregebb-iljabb nevek használata miatt csak kevés esetben tételezhetjük fel, hogy névrokonról vagy éppen azonosnevű apáról és írni tudó fiáról van szó, hiszen az aláírások sokszor rövid idő, akár pár nap eltéréssel fordulnak elő, sőt akadt hat példa arra is, hogy valaki ugyanazon okmány két oldalán is hitelesített, az egyiken kereszttel, a másikon az aláírásával. Hasonlóképpen a Zala megyei Reziben 1811-ben a hegybíró, Németh József ugyanarra a lapra először keresztet rajzolt, majd egy hónappal később, amikor a szöveget pár sorral lejjebb folytatták, ugyanaz a hegybíró már göcsörtös betűkkel aláírta a nevét.2 3
