Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
ÍRÁS-OLVASÁS A 17-18. SZÁZADBAN 823 írott betűket nem olvas, csak nyomtatást Az analfabéták és az írni tudók a valóságban korántsem különültek el olyan élesen, mint ahogy ezt a keresztek és az aláírások számoszlopai sejtetik. A parasztok között nem tudjuk elkülöníteni a teljes analfabétákat, akik sem írni, sem olvasni nem tudtak, a félanalfabétáktól, akik csak olvasni voltak képesek, írni nem, hiszen mindannyian egyformán keresztet rajzoltak az iratokra. Aligha van azonban nagyobb szakadék a műveltségi szintekben, mint az, amely a legalább olvasni, az írott információt befogadni tudókat választja el azoktól, akik számára a betűk birodalma teljesen idegen világ volt. Ez a két réteg sem vált el azonban ilyen élesen. Bizonyára sokan voltak a nyugat-dunántúli parasztok között, akik hosszabb szövegekkel, akárhogy írták is azokat, nem tudtak ugyan megbirkózni, de a feliratok nyomtatott nagybetűit és az útjelző táblákat kibetűzték. Ez azonban csak feltételezés, amely ugyan logikusnak tűnik, de semmilyen korabeli forrással nem tudom alátámasztani. Más utalásokból tudjuk azonban, — bár erről aligha fogunk valaha is statisztikát készíteni —, hogy a 17-18. században voltak olyanok is, akik bár nem voltak analfabéták, csak nyomtatott írást tudtak olvasni, írott szöveget nem. 1670-ben, a Wesselényi-összeesküvés felgöngyölítésekor elfogták Zrínyi Péter lovászmesterét is. A 24 éves Johann Rudolph von Lahn saját vallomása szerint kölni születésű német nemes volt, ,,ír«i^csak egy kevéssé tud, olvasni is csak nyomtatást tud" —vallotta. Szavaiban persze joggal kételkedhetünk, hiszen vallomásának az volt a célja, hogy kihúzza a nyakát a hurokból, és joggal remélhette, hogy ha a bírák elhiszik, hogy csak nyomtatott írást tud olvasni, akkor a kézzel írt, az összeesküvésre vonatkozó veszedelmes levelek tartalmáról nem fogják faggatni. A lovászmester azonban csak azért vallhatta azt a bíróság előtt, hogy csak a nyomtatott írást tudja elolvasni, az írott szövegeket nem, mert ekkoriban igen sokan éltek, akik valóban megrekedtek az alfabetizáció eme első grádicsán, és így a bírák hitelt adhattak a szavainak.8 Ezt bizonyítja egy boszorkányper is: 1727-ben a Pozsony megyei Nagymacsordon a tanúk vallomást tettek Gál Jánosné boszorkányságáról, aki „bódult elmével" három varázserejű cédulát mutogatott a faluban, majd a sógornőjét hívta, „arra kérvén, hogy olvassa meg, az felelt reá, ő nem tudna írást, hanem csak nyomtatást olvasni".9 Az írni tudókat sem választotta el éles határ az írástudatlanoktól, hiszen közöttük egy széles átmeneti réteg húzódott. A 17-19. századi paraszti aláírások között a szépen kiírtak mellett ákombákom, inkább rajzolt, mintsem írt nevek is feltűnnek. Ezek joggal ébresztenek gyanút az iránt, hogy az írójuk valóban írástudó lett volna abban az értelemben, hogy saját nevén kívül bármi mást is le tudott volna írni. A 20. századi analfabetizmussal foglalkozó amerikai szakirodalom azokat tekinti funkcionális analfabétáknak, akik ha a nevüket üggyelbajjal leíiják is, egy csekket vagy postautalványt már nem tudnak kitölteni, vagy pedig egy képeslapot megírni. Valószínűleg ilyen funkcionális analfabéták voltak azok a parasztok és bocskoros nemesek is, akik csupa nyomtatott nagybetűkkel írtak alá, vagy éppen csak a monogramjukat rajzolták fel bizonytalan betűkkel.1 0 Az iratok megőrizték a nekiveselkedő, majd kudarcot valló félanalfabéták próbálkozásait. Horvatics Mihály pásztorházai bíró 1750-ben csak a neve első két
