Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
KÖZLEMÉNYEK Tóth István György ÍRÁS, OLVASÁS, KÖNYV A PARASZTI MŰVELTSÉGBEN A 17-18. SZÁZADBAN Ebben a tanulmányban azt szeretném megvizsgálni, hogy az írás és olvasás hogyan hódított fokozatosan tért a paraszti kultúrában a 17-18. században, milyen volt a szerepe a paraszti műveltségben az írott dokumentumoknak és a könyveknek. A vizsgálat során mind statisztikusán kiértékelhető, mind pedig leíró forrásokat használtam. Elkerülve a külföldi szakirodalomban gyakran alkalmazott módszert, amikor is a bizonyító anyagot térben és időben szabadon kalandozó színes példák helyettesítik, a paraszti írástudást igyekeztem egy jól körülhatárolt és jól dokumentált területen, Vas megyében a rendelkezésre álló forrásanyag lehetőleg teljes, de legalábbis erre törekvő feltérképezésével statisztikusán megragadni, hogy azután erre a szilárd forrásbázisra alapozva általánosíthassak. A paraszti írástudás forrásai Benda Kálmán 1977-ben megjelent úttörő tanulmánya az 1769-ben az úrbéri rendezéskor felvett kérdőpontokra adott válaszokat, az ezek alján lévő paraszti kereszteket és aláírásokat vizsgálta, és ezzel a Dunántúl egészére tudott egy időmetszetben a paraszti társadalom felső rétegéről, a falubírákról és az esküdtekről, azok írástudásáról képet adni. Ebben a tanulmányban viszont arra törekedtem, hogy egy szűkebb terület, egyetlen, bár nagykiterjedésű és változatos adottságú megye parasztságát, annak különböző rétegeit, két és fél évszázadon keresztül, lehetőleg minél többféle forrás alapján vizsgáljam meg az írástudásuk szempontjából. Az írástudás elterjedése a társadalom egyik legfontosabb jellemzője, ezt azonban Magyarországon csak ritkán, szerencsés forrásadottságú területeken tudjuk statisztikusán elemezni a 19. század második felében készült, az írni-olvasni tudást is felmérő népszámlálások előtt. Ilyen jólvizsgálható régió a 17-18. században a vizsgált terület,Vas megye. A fejlettebb Nyugat-Európában azonban ennél is sokkal kedvezőbbek a kutató lehetőségei: Angliában a tanúk már a 17. században aláírásukkal vagy keresztjükkel erősítették meg a vallomásukat, több nyugat-európai országban pedig a 17. századtól kezdve az anyakönyvekben a házasulok és a tanúk aláírása, kézjegye vagy keresztje hitelesítette a házasságkötést, ezért az írni tudás elteijedésére éppen a házassági anyakönyvek jelentik a legfontosabb forrásokat.1 Magyarországon azonban az anyakönyvbe csak az esketést végző pap írt, és a bíróság előtt sem kellett aláírni a tanúvallomásokat
