Századok – 1995
Történeti irodalom - Barcza György: Diplomata emlékeim (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/732
733 TÖRTÉNETI IRODALOM rendelkezésre. Terjedelmi okokból azonban a szöveget rövidíteni kellett: mintegy kétharmada kerülhetett közlésre a teljes szövegnek. Barcza memoárja rendkívül olvasmányos. Szolgálati helyeit ugyanis mindig bemutatja, az ország és népe, tájak, szokások, műemlékek, kultúra, mentalitás, jellegzetességek leírásával. Az említett szükséges rövidítés főleg az ilyen részek csökkentésével járt, de különösen annak a társadalmi közegnek az ábrázolása, amelyben a diplomata mozgott, minden helyszín vonatkozásában megmaradt, és igen elevenen hat. így a császári Bécsről, ahol pályafutását kezdte (1911-1913), a görög királyi udvarról, amelyről athéni tartózkodása éveiből (1914-1916) őrzött érdekes benyomásokat, emlékeket. Koppenhágai és stockholmi megbízatása (1916-1922) az északi népek polgárosult világával ismertette meg. 1923-ban már a köztársasági Ausztria fővárosát láthatta viszont Bécsben rövid időre, hogy azután néhány hónapot Rómában töltsön, a vatikáni viszonyokba kóstolva bele. A magyar külügyminisztériumban a politikai osztály vezetése (1924-1927) után már 11 éven át élt Rómában, mint Magyarországnak a Szentszékhez akkreditált követe. 1938-1941 közt a londoni magyar követség élén állva figyelhette meg az angol mentalitást, politikai gondolkodást. Ezután nyugalomba vonult ugyan, de 1943-tól a semleges Svájcban vállalt fontos nemhivatalos missziót. Képzett, művelt diplomata volt, aki nagyra tartotta hivatását, amelyről emlékirataiban többször is kifejtette véleményét: szakmai felkészültség mellett beleélésre és tapintatra is szüksége van a diplomatának ahhoz, hogy hazájáról jó benyomást keltve, eredményesen szolgálhassa a rábízott feladatokat. Barcza rendszeres jelentései, amelyeket a magyar külügyminisztériumnak küldött, megtalálhatók annak a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratanyagában. Közülük a legfontosabbak bekerültek a magyar diplomácia történetével foglalkozó iratpublikációkba: a Vatikánból küldött jelentései a B. Lőrincz Zsuzsa összeállításában megjelent kötetbe (A vatikáni magyar követ jelenti... Budapest, 1969), különösen fontos londoni jelentései pedig a Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945 címet viselő sorozat Ádám Magda által összeállított II. és III. (1965, 1970), illetve Juhász Gyula által szerkesztett IV és V kötetébe (1962, 1982). Ezeknek a jelentéseknek tanulmányozását semmi sem pótolhatja, de a memoár sokban járul hozzá azoknak a körülményeknek megvilágításához, annak az atmoszférának érzékeltetéséhez, amelyben keletkeztek, s főleg érdekes portrékat fest azokról a személyiségekről, akikkel tárgyalt, beszélgetett, illetve akiktől otthonról kapott tájékoztatást, utasításokat. Egy-egy anekdotát is beleszőve az előadásba, egy-egy jó mondást idézve, csak fokozza az olvasmány élvezetességét. A Barcza-emlékiratot sajtó alá rendező Bán D. András, aki a kötetben igen figyelemre méltó módon foglalja össze röviden a szerző életpályáját, nagyon helyesen figyelmeztet azonban arra, hogy a Barcza által festett élvezetes portrék igen sokszor nem mentesek szubjektív elfogultságoktól, s hogy a korabeli magyar politika, külpolitika utólagos megítélése annak idején — mint akkori jelentéseiből kitűnik — még nem volt ily éles, mint memoárjában, jóllehet már akkor voltak fontos meglátásai, figyelmeztetései, amelyekre jobban kellett volna ügyelni. Tény, hogy e helyett — bizonyos intrikák következtében — bizalmatlanság támadt idehaza a londoni magyar követ iránt, s végül szemére vetették, hogy vészt jósló táviratával, amelynek megalapozottságát kétségbe vonták, okozója lett Teleki miniszterelnök öngyilkosságának. Azt azonban szerintem nem indokolt a Bárdossyval, Kállayval, Ghyczyvel szembeni ellenérzéseire okot adó sérelmének tekinteni, hogy Londonból hazatérve nem őt tették meg az ország külügyminiszterének. Egy ilyen ötlet — pletykaszinten történt — felmerülése az akkori körülmények, német-magyar viszony ismeretében abszolút irrealitás; Barcza nem is erről ír emlékirataiban, hanem hogy az ország függetlenségének elveszítése esetére külföldön létesítendő magyar emigráns kormány külügyminisztereként jött volna szóba angolszász orientációjú körökben. Bán D. András arra is rámutat, hogy Barcza memoáijában sok ténybeli tévedés van, s ezek nagy részét helyre is igazította a szöveghez járuló nagyterjedelmű jegyzeteiben. Ennek ellenére még elég sok lényeges kérdésben hiányolható a szükséges helyreigazítás. így például — hogy csak egyet említsünk —, Barcza azon állítása, miszerint Erdély kérdését Hitler vetette fel 1940 nyarán, s az általa felkínált részt nem lévén lehetséges visszautasítani, egy magyar-román megegyezés jött létre Bécsben, Ribbentrop és Ciano jelenlétében (476-477. 1.) Barcza memoárjából igen jól megismerhetjük nézeteit Trianonról, a revíziós politikáról, annak külföldi támogatóiról, mint Mussolini (a tunya olaszok rendre szoktatója) és a magyar revízió ügyével szinte hobbyként foglalkozó Hitler-barát angol sajtófejedelem, Rothermere lord volt; Teleki erőfeszítéseiről, hogy a revízió ne kötelezzen el túlságosan a németek mellett; hogy a hivatalos angol politika is felelős a második világháborúhoz vezető körülményekért, de mennyire
