Századok – 1995
Dokumentumok - Harsányi Iván: 1943–1944 magyarországi eseményei spanyol diplomáciai iratok tükrében III/629
660 HARSÁNYT IVÁN volna bizonyos mértékű kelletlen reagálást. De még udvariatlansággal sem találkozott, amely valóban létező gyűlölet benyomását kelthette volna, még ha a megtorlástól való félelemből nem merik is kinyilvánítani. Természetesen ez már régi, közel egyhónapos megfigyelés, számomra azonban nagyon is lehetségesnek tűnik, hogy a németek érdeklődő reménykedést tudtak kelteni a népi osztályok, például a mezőgazdasági napszámosok körében. A Sztójay-kormány legfőbb támaszai a katonák, különösen a tábornokok és a magasrangú tisztek, akik még a régi osztrák-magyar hadseregből jöttek és az elmúlt nagy háborúban a németek fegyvertársai voltak. Ezek a harci eszközök szűkössége miatt voltak elégedetlenek. Még egy, az olaszországihoz hasonló célzás is elhangzott: a felülői jövő szabotázs. Ez esetben azonban nem a főparancsnokokat, hanem a politikusokat vádolják. Ha a magyar hadsereg legfelső parancsnokainak a németek iránti hajlandósága egyértelműnek látszik, nem tudom, elmondható-e ez az összes 1918 utáni fiatal tisztről, akik mentalitása már más. Számolni kell olyanokkal, akiket befolyásol azoknak a rétegeknek az angolbarátsága, amelyekből származnak. A legáltalánosabb benyomás az, hogy a németek és a Sztójay-kormány, ha a körülmények nem változnak, urai maradnak a helyzetnek. Ám ezen túl tekintve számos zavaró tényező is észlelhető. A németek és az új magyar rezsim, az önvédelem szükségletéből kiindulva, sokakat letartóztattak. Kezdettől beszélnek koncentrációs táborokról. Úgy tűnik, hogy Németországba vitték a volt belügyminisztert, dr. Keresztes-Fischert, aki erősen németellenes; Kállay volt miniszterelnök egyik fiát és Apponyi grófot, a híres államférfiú fiát, aki egyszersmind politikai örököse is. A németek le akarták tartóztatni Dampierre urat, aki korábban Pétain marsall követe volt Budapesten, de már másfél éve ellenségesen viszonyult a marsallhoz. Minthogy Dampierre úrnak sikerült elrejtőznie, a németek a feleségét vitték el, hogy így kényszerítsék jelentkezésre; mostanáig azonban nem hallottam róla, hogy ezt megtette volna. Úgy tűnik, hogy ebben van egy kis túlzás, hiszen Dampierre úr távoltartotta magát a politikától, legalábbis látszólag. Előfordulhatott persze, hogy titokban degaulleista tevékenységet folytatott. Nagyon nehéz pontosabbat tudni a letartóztatottak számáról és neveiről. Egy diplomata, aki e hó elsején érkezett Bratislavába és már az események előtt is Budapesten volt, nem tudta, hogy a letartóztatott Keresztes-Fischer a volt miniszter, vagy a fivére. Különféle híresztelések köröznek. Valaki még olyat is mondott nekem, hogy Kállay miniszterelnököt a Kormányzó rejtette el, aki mindig nagy rokonszenvet táplált iránta, bár Németország elleni manővereiben nem óhajtott közreműködni. Bratislavában az a rövidesen megcáfolt hír is szárnyra kapott, hogy agyonlőtték a budapesti olasz királyi követség vezetőit, Ferraris bárót, az ügyvivőt, és gróf Voli tábornokot, a katonai attasét. Ezek igen sikamlós helyzetben voltak. A németek szemében nem számítottak valódi diplomatáknak, minthogy Magyarország hivatalosan nem ismerte el őket, noha a Kállay-kormány valójában inkább nekik kedvezett, mint a fasiszta követségnek. Kötelességük teljesítéseképpen, egy rádión, amelyet megőriztek, információkat továbbítottak Badoglio marsallnak,
