Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 53 magyarok nomádságát az jellemzi, hogy „nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltetik lovaikat folyvást, télen-nyáron".22 9 Ibn Hajján azt mondja, hogy a magyarok azért és akként nomádok, mert „nincsenek városaik és házaik. Sátrakban élnek szétszórva".23 0 Maszúdi a magyarok és más türk népek nomádságával a letelepültséget állítja szembe.23 1 Feltűnő, hogy mindhárom forrás egyetemlegesen a megállapodottság hiányát, a nem letelepedett életmódot, a mozgékony életformát jelöli meg a nomádság fő ismérvének. Ehhez járul a legelőváltóvándorló gazdaság tárgya, a ló, illetve ezen létforma szükségszerű tartozéka, a sátor. Ibn Hajján az arabokéhoz hasonlítja a magyarok nomádságát,23 2 a Nyesztor-krónika pedig a kunokéhoz (polovci) a magyarok vándorlását.23 3 Ezen, egymástól független források teljesen egybehangzó megállapításai önmagukban, illetve összességükben is perdöntőek. Kiváltképpen azzá teszi őket az a körülmény, hogy pontosan beleillenek egy fejlődési sorba. Ennek elején a 880 tájára vonatkozó Dzsajháni-hagyomány híre áll: a magyaroknak „sátraik [boltos jurtjaik] vannak, és együtt vonulnak a saijadó fűvel és a zöld vegetációval", illetve „bárhova is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal, [az uralkodó] kísérőivel és a trónussal, a sátrakkal és az állatokkal".23 4 A fejlődési sorban pedig ezek után azon adatok sorjáznak a lóval szolgáló 13. századi szabadokig, a Freisingi Ottó által még a 12. század közepén is látott sátrakig, valamint a 11-12. század fordulója táján a templom mellől vagy körzetéből elvándorló közösségekig (falvak), amelyeket e dolgozat részletesen elősorolt. VII. Összefoglalás A nomadizmuson azt a rendszert értjük, amelyre a nagyállattartás meghatározó volta jellemző, de magában foglalja a mindenképpen alárendelt szerepet játszó földművelés bizonyos szintű ismeretét. A nagyállattartás követelte meg a mozgékony életformát, az állat legelőről legelőre való kísérését. A nomadizmus nem foglalkozási ág, hanem a társadalom létformája, minden ennek rendelődik alá. A magyarok „nagyállata" a ló volt, az állatok legelőváltását az emberek sátorozó életmódja tette gördülékennyé. A 880-950 körüli időszakban minden, a magyarokra vonatkozó és életformájukat érintő forrás többnyire kimondva vagy ritkábban kimondatlanul nomád népként ábrázolja a magyarságot. A nomadizmus társadalmi bázisa a szabad ember, aki — egyénileg és/vagy a közösség részeként — rendelkezett lovakkal. A ló a megélhetés forrása (húst és tejet adott), közlekedési és egyben harci eszköz, a 10. század második feléig zajló kalandozó hadjáratokon az embert a ló juttatta el a zsákmány megszerzésének színhelyéig, lovon harcolt az ember, ha a zsákmányért harcolnia kellett, és a ló hozta haza a foglyokat és a zsákmányt. A nomadizmus rendszere abban a mértékben kezdett háttérbe szorulni, amennyiben elvesztette társadalmi alapját. A szabad emberek egyre jelentősebb része vált a 10. század második felétől vagy végétől különböző, új értékek mentén szerveződő erőtényezők (törzsfői, nagyfejedelmi, majd királyi, egyházi és az őket kiszolgáló magánbirtokok) függvényévé. Elvesztette szabadságát, elvesztette lovait, a kialakuló magántulajdon elvette legelői egy vagy nagy részét. Életbe léptek az erőszakszervezet hatásmechanizmusai, a szabadok főleg