Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
50 KRISTÓ GYULA idézett paragrafusokban olvasható „intézkedések is a magyarság nomád élete miatt váltak szükségessé".21 4 (Magunk a longius szónak inkább térbeli értelmet tulajdonítunk.) Az itt ismertetettől gyökeresen különböző magyarázatot adott a 6-7. pontban hivatkozott törvényszövegekről Szabó István. Az említett elképzeléssel szemben szerinte „helyesebb azt a magyarázatot elfogadni, hogy a falu, ha a földműveléssel kiélte a közelében szántott-vetett földet, a határban más pihent földet fogott eke alá, s maga is e mellé költözött. Pallas utazó a 18. század második felében a Bjelája és Káma vidékén élő, már letelepült tatárokról azt jegyezte fel, hogy ha szántóföldjük kimerült s a közelben nem volt más feltörhető föld, lebontották falujukat s az új szántó mellett építették fel azt. Esetenként a magyarok falvait is költözésre késztethette a szántóföld kimerülése". Szabó arra is felhívta a figyelmet: László és Kálmán királyok rendelkezései a falu „végleges és egészében való átköltözéséről" szólnak, „már pedig a nyári legeltetés csak ideiglenesen vitte ki a faluból az embereket A falu elhagyja a templomot: ez alatt semmi esetre sem lehet azt érteni, hogy a faluból többen-kevesebben elmennek a nyári hónapokban nomadizálni". Végső megállapítása szerint „a föld művelése által mozgatott faluköltözésről lehet szó" itt.215 Szabó okfejtésével e helyütt sem érthetünk egyet. Ismételten kifogásoljuk mindenekelőtt az analógia alkalmazását. A magyarok esetének megmagyarázására a 18. századi tatárok esetét használja fel, akik már letelepült életmódot folytattak. Vagyis pusztán az analógia révén rögvest letelepedett népnek minősítette a magyarságot, s ezt követően már egy letelepedett nép (a tatár) szokásait vetítette rá egy letelepedettnek indokolatlanul megtett másik népre (a magyarra). Való igaz, hogy az idézett törvényi rendelkezések egész falvak teljes elvándorlásáról szólnak. Ez a jelenség azonban akkor is tökéletesen magyarázható, ha nem a téves tatár analógia alapján földműves tevékenységgel magyarázzuk a vándorlást. Ha ugyanis azt tesszük fel — amire e dolgozatban felsorakoztatott tények alapján minden jogalapunk megvan —, hogy e helyütt olyan legelóváltó gazdálkodást folytató közösségek mozgásáról van szó, amilyenek léte a magyarság körében — jóllehet egyre fogyó számban — a 880-as évek óta bizonyítható, vagyis amely közösségek úgy váltogatták lakhelyeiket téli és nyári szállás között, hogy nem volt állandó téli szállásuk, akkor tökéletes magyarázatot kapunk e közösségek egészében történt elköltözésére. Ilyen értelmezés esetén még all. század végén is számolhatunk állandó téli szállással nem rendelkező közösségekkel, amelyek — miként elődeik 150-200 évvel korábban — még mindig „folyvást, télen-nyáron", továbbá állandó lakhely nélkül, vagyis „szétszéledve", „szétszórtan" legeltették állataikat. Végezetül még egy szempontot említhetünk meg Szabó István értelmezése ellenében. A korai törvények szemmel láthatóan előnyben részesítik a földműves tevékenységet. Már idéztük László I. törvénykönyve azon két cikkelyét, hogy a templomtól távol került falusiak egy képviselője három kenyeret vigyen az oltárra, vagy hogy a vasár- és ünnepnapon vadászó ember kutyáit és lovát veszítse el, de lovát ökörrel megválthassa.216 Kálmán I. dekrétumából legyen elég azon egyetlen paragrafust megemlíteni, amely szerint bíróság előtt csak annak a bizonyságtétele fogadható el, aki bűneit a papnak meggyónta (vagyis hithű keresztény), továbbá akinek szántóföldje (aratrum)
