Századok – 1995
Tanulmányok - Dombrády Lóránd: A magyar elszakadási törekvések és a hadsereg 1943-ban III/493
500 DOMB RÁD Y LÓRÁND lyében. Ekkor azonban közbelépett az egyre bizalmatlanabb Kállay és Tömösy útját lefújta. így Szombathelyi továbbra is kívül maradt az angolszászokkal kiépítendő kapcsolatok körén, amit bár bár elfogadni kényszerült, de katonai szempontból megengedhetetlennek tartott.2 0 A vezérkar főnöke így legfeljebb csak közvetve értesülhetett tehát a szövetségeseknek eljuttatott üzenetekről, azoknak a hadsereget érintő részleteiről, de nemkülönben arról is, hogy ezekre válasz rendszerint nem érkezett. Csak közvetve lehetett tudomása arról az alig elhanyagolható tényről is, hogy a magyar megbízottaknak sehol sem sikerült eljutni őfelsége követéig, csak a brit diplomácia legfeljebb középszintű munkatársai, valamint a hírszerzések emberei veszik át és továbbítják az üzeneteiket. Az angolok a kapcsolat felvételének még a látszatát is el akarták kerülni. Az információkat a közös szövetséges álláspont kialakítása érdekében hasznosították. Ennélfogva az előzetes fegyverszüneti feltételek átadásáig legfeljebb csak a színfalak mögötti ellenőrizhetetlen reagálások jutottak a magyar kormány tudomására. Mindez sértette Szombathelyi emberi és szakmai hiúságát s aggodalmat keltett benne. Félt a felelőtlen ígérgetésektől, melyek adott esetben lehetetlen helyzetbe hozhatják őt és a hadsereget, s majd az ő vállára nehezedik az ebből eredő, tőle függetlenül keletkezett felelősség. Úgy látta, a katonák közül csak talán egyedül Nagy Vilmos honvédelmi miniszter búja a kormányfő és köre bizalmát, aki ennélfogva jobban be van avatva a színfalak mögött folyó eseményekbe is, mint ő. Miniszteri kötelmei miatt pedig nem tájékoztathatja őt a kormány bizalmas kezdeményezéseiről és lépéseiről. Ez csak növelte a kettőjük közötti feszültséget. Nem meglepő, hogy ebben a helyzetben szükségesnek találta figyelmeztetni Horthyt, hogy a háború még nem ért véget. Ezért óva intette azoktól, akik abba a „képzeletvilágba" akarják magukat beleélni, hogy a „háború számukra elveszítette konkrét formáját, és már most csak az lesz a feladatunk, hogy figyeljük az eseményeket és spekulációknak adjuk át magunkat, hogy melyikhez csatlakozzunk".2 1 A kiugrási elgondolásoknak a fenyegető német jelenléttel szemben egyelőre nem látta realitását. Talán presztízsből is, a magyar érdekekből szükségesnek tartott balkáni jelenlét katonai előnyeit makacsul hangoztatta a politikával szemben. Úgy látta, Magyarországot érdekei még Németországhoz kötik. Figyelembe vette azt is, hogy a magyar hadnpar a németeknek kiszolgáltatott állapotban van. Tetszés szerint bármikor képesek megbénítani a magyar ipari termelést és ezzel a hadsereg felszerelését. Ezért is engedni kell a németeknek még a balkáni megszállásban való részvétel árán is. A haderő harcképes állapotba hozása pedig döntő kérdés, mert az anyagi erők egyelőre nem teszik lehetővé az előbb-utóbb szükségessé válható nagyobb erővel való fellépést. Ezen az sem változtatott, hogy nem volt feltétlenül biztos a német ígéretek megvalósításában. Ugyanis maguk is rendkívül sok anyagot veszítettek, de egyben más országokat is kisegítenek a fegyverkezés terén. Bár mint katona szükségesnek tartotta leszögezni, hogy végül is „a legfőbb vezetés fogja adott esetben elhatározni, hogy mit csináljunk", a németek melletti kényszerű megmaradás hangoztatásával óhatatlanul nehezítette a kormánynak a nyugati szövetségesek felé való közeledését. Kállay gyakorta panaszolta Horthynak, hogy a vezérkar főnöke az ő tudtán kívül politikájával ellenkező vonalat képvisel és ilyen
