Századok – 1995
Történeti irodalom - Nationen; Nationalitäten; Minderheiten. Probleme des Nationalismus in Jugoslawien; Ungarn; Rumänien; der Tschechoslowakei; Bulgarien; Polen der Ukraine; Italien und Österreich 1945–1990 (Ism.: Radó Bálint) II/487
489 TÖRTÉNETI IRODALOM püspök tevékenységét, majd a domíniumváltással bekövetkező fordulatot. Az SHS-államban a bizánci rítusú egyház privilegizált helyzetben volt. Zágráb érseke, Alojzie Stepinaé bíboros állásfoglalásain keresztül nyomon követhetjük a horvát egyház szerepét az új államban, kezdve a „skizmatikus" túlsúly elleni fellépéstől az usztasa-állam iránti kezdeti lelkesedésen át az usztasák rémtetteinek éles hangú elítéléséig, üldözöttéinek bújtatásáig. Hasonlóképp értesülünk a szerb egyház világháború alatti szerepéről, melyet jórészt a németbarát Nedié nagyszerb törekvéseinek támogatása jellemzett. Nem volt mentes a Legfelsőbb Szinódus az antiszemitizmustól sem. 1945 után a Vatikán- és horvátellenes kommunista rezsim szövetségesre talált a szerb orthodox egyházban, míg a Stepinaé- majd Seper- illetve Kuharié-vezette horvát egyház erős ellenzékiségbe vonult. Mirjana Domini, aki a zágrábi egyetem tanára, „Változások a Horvát Köztársaságban és a kisebbségek helyzetében" című előadásában az 1981-es népszámlálás adatait idézte. Eszerint Horvátország területén 4,6 millió ember élt, akiknek éppen háromnegyede vallotta magát horvátnak. 10,2% nem nevezte meg hovatartozását, ide sorolták azokat is, akik magukat Jugoszlávnak" tekintették. 12,9% a különböző délszláv etnikumokhoz tartozott, míg 1,8%-ban képviseltették magukat a nem-délszlávok. Közülük a legnagyobb csoportot a magyarok alkották. Megjegyzendő, hogy az egykori Jugoszláviában élő magyaroknak csupán 6%-a lakott Horvátországban 1981-ben. Az előadó megnevezte az új horvát alkotmány kisebbségvédelmi garanciáit, sürgette egy, a valóságot híven tükröző etnikai térkép elkészítését. Magyarországgal három előadás foglalkozott. Tilkovszky Lóránt professzor, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, „A nemzeti kisebbségek Magyarország belpolitikájában a második világháborút követő első években" címmel tartott előadást a konferencián. Kiemelte, hogy a nemzetiségpolitikában a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Polgári Demokrata Párt képviselt demokratikus álláspontot. A Nemzeti Parasztpárt viszont az „új magyar honfoglalás" gyanánt emlegetett nagyszabású telepítési tervet a kollektív felelősségben elmarasztalt német nemzetiség rovására igyekezett megvalósítani. A kommunisták a szovjet nemzetiségpolitika átvételét szorgalmazták, amelyben nagy szerepe volt akár egész népcsoportok áttelepítésének is. Ezzel összhangban a hazai németeket eléggé differenciálatlanul fasisztáknak nevezték s kitelepítésre szánták; nemzetiségpolitika szempontjából csakis a nem német etnikumok jöhettek szóba. Közülük a szlávokat — ugyancsak kollektive — antifasisztának tekintették. A németek elleni kampány céljaira felhasználták a most már Bácskából menekülő bukovinai székelyek letelepítésének, földhöz juttatásának szükségességét is. A magyar kormány két alkalommal is kérte — 1945 májusában és júliusában — a magyarországi németség ha nem is egészének, de „fasiszta részének" kitelepítését, amihez a nagyhatalmak potsdami konferenciája augusztus elején hozzá is járult. Az 1945 decemberében kiadott kitelepítési rendelet erősen magán viselte a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül érvényesített szovjet befolyás nyomait. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény megkötése után Magyarországra érkező felvidéki magyarokat is többnyire az elűzött németek helyére telepítették be. A németek kitelepítése ellen a katolikus és evangélikus egyház felemelte szavát és a zsidók 1944. évi deportálásával állította párhuzamba. A müncheni Délkelet-Európa Intézetben dolgozó Gerhard Seewann előadása a „Kisebbségek a magyar belpolitikában 1949-1989/90 között" címet viselte. Seewann hangsúlyozta, hogy a magyar nemzetiségpolitika a Kádár-rezsim éveiben egyes-egyedül a rendszer stabilizálását szolgálta. A nemzetiségek a nemzetiségpolitika tárgyaivá, nem pedig cselekvő alanyaivá váltak, következésképpen sokan feladták még anyanyelvüket is. Seewann szerint a cigányságot a rendszer marginális csoportként kezelte. A szerző megemlíti a kisebbségek korábbi „demokratikus szövetségeinek" legitimációs kérdéseit is, továbbá Antall József kormányának kölcsönösségi elvét: a határokon túl élő magyarságnak követelt jogokat a határokon belül élő kisebbségeknek is biztosítani kell, amennyiben ezekre igényt jelentenek be. Magdaléna Paríková, a pozsonyi Komensky Egyetem tanára előadásának a „Szlovák zárványok és diaszpóra közösségek Magyarországon" címet adta. Az előadás alapján nyomon követhető a török és Rákóczi utáni szlovák délre település valamennyi főbb iránya, az áttelepülés pszichológiai, szociális mozgatói, a közép-szlovákok közül kikerülő evangélikus, a nyugat-szlovák római és kelet-szlovák görög-, illetve római katolikus telepesek egymáshoz való viszonya, magyarokkal, németekkel, szerbekkel, románokkal való találkozásuk hatása csakúgy, mint népi kulturális azonosságuk megőrzése érdekében tett erőfeszítéseik. Az előadó kitért a diaszpórából tengerentúlra vándorló vagy éppen a lakosságcsere értelmében 1946-1948 között a mai Szlovákiába települő szlovákok történetére is.
