Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 31 mutatott adatokból annyi világos, hogy a ló a 10. században a magyarok életében meghatározó szerepet játszott, s — ha arányeltolódásokról egzakt módon nem is szólhatunk — ez a helyzet a 11-12. század folyamán sem módosult gyökeresen A 10. században a szabadok, akik a társadalom túlnyomó többségét alkották, rendelkeztek lóval (még pontosabban: lovakkal), lovaik, valamint fegyvereik tették lehetővé részvételüket a kalandozó hadjáratokban. A vagyon igazi fokmérője az ingóság (ezen belül is elsősorban az állatállomány, főként a ló) volt, illetve az állatok legeltetéséhez és itatásához szükséges területek birtoklása. A lótartás életformát is meghatározott: mint Bölcs Leó írta, a magyarok télen-nyáron szétszéledve legeltették lovaikat. A ló a pogány hitvilág szerves része volt, feláldozták, húsát toron elfogyasztották. Hogy ez a rendszer, amelynek elemeit 10. század eleji források már tükrözik, meddig élt töretlenül, nem tudjuk. Egyes elemei nyilván hamarabb, mások később enyésztek el. Árpád-házi Leventét (I. András és I. Béla keresztény királyok testvérét) még a 11. század közepén is pogány módra temették el.12 0 Iván lovag, aki nyugati eredetű családból származott, még a 13. század elején is adott lovakat halotti tor céljára, bár őt már kolostorba és nem lóval együtt temették el.12 1 Ha a lóhoz fűződő hagyományok évszázadokon át szívósan élhettek is, a keresztény monarchia 11. század eleji megalapítása lassú (helyenként és időszakonként gyors) erodálást indított el a szabadok és a lovak szoros kapcsolatában. Egyre több szabad vesztette el szabadságát és a szabadsággal együtt lovát (lovait) is, amelyekre az állam (a király) és a föld ura is igény tartott. Még így is legalább két évszázadig megmaradt egy tekintélyes — bár közelebbről meg sem becsülhető — nagyságú rész, amely meg tudta őrizni lovait, s utóbb lovaival együtt kényszerült szolgálatba. A lótartásra, illetve a lótartás által meghatározott életmódra döntő hatással volt a magántulajdon megjelenése és a földművelés terjedése. Az a társadalomszervezési forma (törzs, nemzetség), amelynek keretében a lovak legeltetése Bölcs Leó szerint télen-nyáron folyvást folyt, a 11. századdal megszűnt létezni. A legelőnek használt törzsi-nemzetségi földek a király, az egyház és a mögéjük felsorakozó magánosok tulajdonába mentek át, a legelőből mind nagyobb és nagyobb falatokat harapott le a szántóvető kultúra, amelyet a hivatalos Magyarország minden eszközzel támogatott. Ha mindezt a lovak szempontjából szeretnénk illusztrálni, döntőnek kell tekintenünk azt a mozzanatot, hogy a télen-nyáron folyvást történő legeltetést mikor váltja fel az istállózás. Fentebb már magyar fordításban idéztük a nagyobbik Gellért-legenda azon tudósítását, amely szerint Ajtonynak „szilaj paripája számtalan sok volt, nem is számítva azokat, amelyeket istállókban [? - in domíbus] őriztek csikósai".12 2 Hagyományosan ezt az adatot tekintik az istállózó-takarmányozó állattenyésztés első írásos adatának: „A gazdag törzsfők, s utánuk nyilván a nagy hűbérurak is úgy tarthatták állataikat, mint a Gellért-legenda Ajtonyról íija: részben ridegen, részben istállóban és majorokban, pásztorok ügyelete alatt",12 3 Bónis Györggyel vitázva Váczy Péter ennek a résznek egészen más értelmet adott. Szerinte „a ménes tulajdonképp equi indomiti, szilaj, még meg nem nevelt lovakból áll. Bizonyos részt kivesznek onnan és használat céljából a lakótelepen tartják, nevelik. A vad és a már használatba fogott lovak megkülönböztetése világosan kitűnik a szövegezésből. De az is világos, hogy az in domíbus
