Századok – 1995

Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3

A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 27 38. rv Béla király 1247. évi oklevelében a fentebb idézett, 1164-1165 körüli oklevélben előforduló, saját lovukkal szolgáló kisszelepcsényi elemek utódai szerepelnek mint a garamszentbenedeki monostor saját lovon szolgáló (servientes in equo proprio) jobbágyai, akiket közönségesen luosicsagnak (valószínűleg lovasjobbágynak, azaz luosiobagnak) neveznek. Ezek korábban kivonták magukat a monostor szolgálata alól, de utóbb az 1164-1165 körüli diplomában foglalt kötelezettségek mellett visszatértek az apátság szolgálatára.106 Vajon nem távolodtunk-e túlságosan messze a honfoglaló magyarok életmódjának vizsgálatában akkor, amikor immár 13. század közepi oklevelet idézünk? Úgy véljük, nem. Ezek az utóbb felsorolt (34-38. szám alatt említett) adatok azt igazolják, hogy a lovakkal (saját lovaikkal, lovakon stb.) szolgáló népelemek nem múló, rövid ideig létező társadalmi csoport a magyar társadalom történetében, hanem — anélkül, hogy tudnánk, mi az utolsó előfordulásuk dátuma — mintegy 250 évig, azaz negyed évezredig bizonyosan kimutatható réteg. Nagyon fontos azt hangoztatni, hogy a rájuk vonatkozó első adatok nem az 1060-as években kezdődnek, hanem már a veszprémvölgyi oklevéltől (Géza nagyfejedelem vagy I. István király korától) folyamatosan jelen vannak egészen a tatáijárás utáni időkig a forrásokban. Öntudatuk erős, történeti emlékezetük mély lehetett, hiszen az 1247-ben szereplő, lóval szolgáló kisszelepcsényi jobbágyok még röviddel ezt megelőzően is szabadulni igyekeztek az egyházi kötelékből, de miután hajdani szabadságuk visszaszerzéséről legfeljebb csak álmodhattak, de azt el nem érhették, a garamszentbenedeki apáttól és a konventtől — az oklevél szavai szerint — „vakmerőségből elkövetett engedetlenségük miatt bocsánatot kértek". Adataink azt bizonyítják, hogy a szabad eredetű, (saját) lóval szolgáló társadalmi csoport különböző időpontokban ugyan 10. századi szabadságát elvesztette, de lovát, illetve lovait megtartotta, ez biztosított számára jobb, kedvezőbb pozíciót az alávetett népek tengerében. Nagy fontosságú annak hangoztatása, hogy ezek a népelemek még a 11-13. század folyamán is saját (tulajdon) lovaikkal rendelkeztek, amikor évtizedek óta, elődeiket is beleértve sokan immár évszázadok óta, alávetett helyzetben voltak. Még inkább így lehetett ez a 10. században. A szabadok ekkor még óriási tömegei — akiknek leszármazottai negyed évezred múlva is fel-felbukkannak az oklevelekben — magától értetődő természetességgel tartottak lovakat. Lóval való bírásuk még szolgálataik nagy részét is megszabta (fegyveres kíséret, fuvaros, szekeres szolgálat), csak a földesúri kényszer vitte rá őket arra, hogy részt vállaljanak földműves tevékenységből is. A 10. században, amikor e kényszer még nem érvényesült, e lovakkal rendelkező szabadok nem minősíthetők földműveseknek, életmódjuk sem képzelhető el letelepült, földműves életmódnak. Úgy gondoljuk, a legkorábbi oklevelektől (a 10-11. század fordulójától) kezdve a tatáijárás utánig az írott forrásokban szereplő lóval szolgálók önmagukban eldöntik azt a sokat vitatott, de eddig adatok hiánya miatt kétségtelenül meg nem válaszolt kérdést, hogy kik voltak a kalandozó hadjáratok résztvevői. Magunk is úgy vélekedtünk 1981-ben: a portyázó hadak személyi állományát, összetételét, a résztvevők társadalmi állását firtató kérdésre az „írott források alapján egyértelmű választ adni jelen tudomásunk szerint lehetetlen".107 Ma már e nézetünket nem osztjuk. Egy afféle felfogást, miszerint a magyar