Századok – 1995
Tanulmányok - Kurucz György: Érdekek és előítéletek. A brit diplomácia és Magyarország a 18. század végéig II/253
ANGOL-MAGYAR KAPCSOLATOK A 18. SZÁZAD VÉGÉIG 275 és dohány, nyerstermékek és fémek, elsősorban réz és higany jutott el a kelet-angliai kikötőkbe. Magyarország alkotmányos és kereskedelmi viszonyainak vizsgálatához képest azonban két másik területnek jóval nagyobb figyelmet szentelt a 18. századi brit diplomácia. Egyrészt a mind kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő protestáns egyházak sorsáról érkeztek nyugtalanító jelentések Londonba, másrészt a magyar katonaságnak a Habsburg Birodalom háborúiban betöltött szerepét vizsgálták behatóbban. Az előbbi még a 17. századból örökölt protestáns szimpátiával, míg az utóbbi a közvetlen európai erőviszonyok folyamatos ellenőrzésének az igényével magyarázható. A szatmári békekötés után három évvel, 1714-ben tájékoztatta először részletesen Simon Clement bécsi megbízott a londoni kabinetet III. Károly protestánsokat érintő intézkedéseiről, illetve az évi rendeletéről, amelyben Rákóczinak a szabadságharc alatt az evangélikusok és reformátusok javára tett tulajdonjogi rendelkezéseit érvénytelenítette. A források tanúsága szerint azonban elég későn szánták el magukat cselekvésre Londonban. St. Saphorin, a brit szolgálatban álló francia katona és diplomata, csak 1719. június 3-án kelt levelében igazolta vissza feletteseinek a magyar protestánsok védelmére vonatkozó követutasítások kézhezvételét. Ezt követően került sor több tiltakozó jegyzék megfogalmazására, amelyeket fél évvel később juttattak el Franz von Zinzendorf tanácsoshoz. Hogy hosszú idő után komolyan foglalkoztak a bécsi udvar valláspolitikájával Londonban, azt James Stanhope miniszternek William Cadoganhez, egy másik diplomatához intézett levele is bizonyítja, amelyben a vesztfáliai béke vallásgyakorlattal kapcsolatos pontjainak nemzetközi jogi vonatkozásait elemezte. Ezután azonban közel tíz évig nem került sor olyan hivatalos fellépésre, amely a magyarországi protestánsok helyzetét hivatott volna javítani. A hivatalos reagálás hiánya természetesen nem jelenti azt, hogy III. Károly valláspolitikájának negatív következményeiről ne tudtak volna brit kormánykörökben. A canterbuiyi érsekek levéltárának tanúsága szerint magyar protestáns lelkészek időről időre beszámoltak az egyházaikat sújtó rendelkezésekről, s ezek nyomán számos anglikán egyházi vezető ajánlotta kormánya figyelmébe a magyar protestánsok ügyét. Minden bizonnyal a canterbury érsek sürgetésére vált aktívabbá a brit diplomácia a Carolina Resolutio előkészítésének időszakában, jóllehet más protestáns országok fellépése is szerepet játszott az addig meglehetősen passzív magatartás megváltozásában. Ez utóbbival van összefüggésben, hogy a bécsi követ, Thomas Robinson, 1731. február 25-én kelt levelében, azaz a magyarországi protestánsok jogait tovább korlátozó rendelet kihirdetése előtt egy hónappal, arról tájékoztatta feletteseit, hogy Hollandia határozottan tiltakozni fog a bécsi udvarnál a készülő rendelet ellen. A sérelmezett rendelet nemzetközi visszhangjára világít rá Lord Harrington miniszter 1732 augusztusi levele is, amelyben arról értesítette Robinsont, hogy a svájci protestáns kantonok a szigetország királyának közbenjárását kérték a magyarországi és erdélyi protestánsok érdekében. Mindezek után II. György nem kockáztathatta nemzetközi tekintélyét, s így szeptemberben valóban sor került a hivatalos tiltakozó jegyzék átadására. Jóllehet a rendelet visszavonására nem került sor, mégis feltűnő, hogy maguk az érintettek milyen nagy reményeket fűztek a londoni pártfogás hatásosságához. Ennek tulajdonítható, hogy nem sokkal később Borosnyai Nagy Zsigmond enyedi
