Századok – 1995

Tanulmányok - Kurucz György: Érdekek és előítéletek. A brit diplomácia és Magyarország a 18. század végéig II/253

ANGOL-MAGYAR KAPCSOLATOK A 18. SZÁZAD VÉGÉIG 263 törökök előretörése is óvatosságra intették Henriket. Azt az uralkodót ugyanis, aki csak az ország töredékét birtokolta, s azt is csupán a szultán jóindulatának köszönhetően, magától értetődően nem sokra becsülték Angliában. Szapolyai halála azután egyértelmű megoldással szolgált a londoni diplomácia Magyarországgal kapcsolatos magatartásában. Európa-szerte úgy gondolták, hogy az özvegy Izabella és gyermeke képtelenek lesznek hatalmi helyzetük biztosítására A képlet tehát egyszerűsödni látszott, hiszen Ferdinánd most már nem a koronájáért harcolt Magyarországon, hanem családjával együtt egyszerre a kereszténység egyetemes védelmezőjeként léphetett fel. Seregei többször is a Dunántúlon pusztítottak, jóllehet tényleges céljuk megvalósítása, azaz Buda elfoglalása, nem sikerült. Mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a szigetországban a Habsburgokat tekintették a távoli királyság törvényes birtokosainak. Ettől kezdve, ha a rendek nem az elismert Habsburg király jóváhagyásával, nem az ő nevében fordultak külföldi udvarokhoz, Londonban soha nem tekintették fellépésüket törvényesnek. Hiába hivatkoztak az ország ősi törvényeire, hogy azok szellemében voltaképpen a nemzet akaratát képviselik, elismerésre soha nem számíthattak. E felfogást erősen befolyásolta az is, hogy VHI. Henrik uralkodásának utolsó éveitől kezdve a magyar ügyekkel foglalkozó jelentések zömét Habsburg hatalmi központokból küldték. Az 1540-es év utolsó hónapjaiban íródott jelentések ráadásul a magatehetetlen ország immár elkerülhetetlen pusztulásának előjeleire helyezték a hangsúlyt. 1541 tavaszától a beszámolók szinte kivétel nélkül a vészt jósló török készülődést ecsetelték. Jóllehet májusban Ferdinánd hadai még Budát ostromolták, a Habsburg király azonban mintha nem bízott volna abban, hogy csapatai még a szultán megérkezése előtt kiszoríthatják Fráter Györgyöt és Izabellát az ország fővárosából. Ennek tulajdonítható, hogy 1541. július 1-én levélben fordult segítségért VIII. Henrikhez, a korábban kiátkozott, de mégis jelentős európai befolyással bíró protestáns uralkodótárshoz. Ferdinánd diplomáciája tehát úgy tűnik, igyekezett kihasználni a Szapolyai halálával megnyíló új lehetőségeket. Közvetett módon erről tanúskodik London város tanácsának a királyi titkos tanácshoz eljuttatott 1541. augusztus 11-i beadványa is, amely szintén Ferdinánd segítségkérését regisztrálja. Az eddig ismert források azonban nem szólnak arról, hogy Henrik udvarában komolyan fontolgattak volna bármiféle pénzügyi vagy katonai segítségnyújtást. Ferdinánd vereségeit egyszerűen csak tudomásul vették Buda török megszállása viszont egyértelmű sajnálkozást váltott ki a szigetországban. Sir Edward Carne és Stephen Vaughan a királyhoz intézett október 5-i levelükben még annak a kételynek is hangot adtak, hogy a törökök egyáltalán Budát akarták volna elfoglalni. Szerintük a szultán igazi célja Itália meghódítása volt. Nem hozott változást az angol udvar magatartásában Ferdinánd 1542. évi nagyszabású hadjárata sem. Edmund Harvell és William Paget követek csupán a vállalkozás általános európai vonatkozásait elemezték jelentéseikben. A hadmozdulatokról és az összességében hiábavaló erőfeszítésekről azonban értékes beszámolók maradtak fenn a kalandos természetű Sir Thomas Seymour tollából. Seymour ugyanis júliustól szeptemberig a birodalmi csapatok táborából küldözgette jelentéseit királyának a magyarországi fejleményekről. Feltűnő viszont, hogy a Ferdinánd udvarában szolgálatot teljesítő Edmund Harvell kizárólag a magyarokat okolta a szerencsétlen hadjárat