Századok – 1995

Történeti irodalom - Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok (1848–1918) (Ism.: Stipta István) I/232

233 TÖRTÉNETI IRODALOM A monográfia gerincét az 1848-1886 közötti városi önkormányzatot érintő törvényi reformok alapos elemzése képezi. Az 1848:23. tc. eddigi legszakszerűbb és legalaposabb magyarázatát kapjuk, amely nem reked meg a szabályozás grammatikai, logikai és rendszertani értelmezésénél, hanem a gyakorlati érvényesülést is figyelembe veszi. Kajtár István könyvének különös értéke, hogy a törvényszöveg elemzésén túl a városjog szempontjából fontos egyéb belső szabályokat, statútumokat is feldolgozott, és ezen normák hatályosulását is nyomon követte. A városi jog alapvető forrásai a polgári korban a törvények voltak. Ezért érthető, hogy az elemzésben helyet kaptak a törvényhatóságokról szóló 1870:42. tc., a fővárost újrarendező 1872:36. tc. és az 1886: 21-22. tc.-k létrejöttének és végrehajtásának alapvető kérdései. E tárgyköröket a szerző főleg az önkormányzat garanciái szempontjából tekintette át, alaposan vizsgálva a testületi jogköröket, a város és vármegye kapcsolatát, továbbá a városok központi kormányzathoz fűződő szervezeti viszonyát. Külön fejezet foglalkozik az egységes városi törvény meghozatalát célzó tervezetekkel, a trialisztikus (törvényhatósági jogú-fővárosi-rendezett tanácsi) városjog egységesítését követelő irodalmi és törvényhozási kísérletekkel. A VI. fejezet, a dualizmus városhálózatával, a törvényhatósági városok számának redukciójával, az urbanizációs folyamatok mennyiségi jellegével és a dualista városkategóriák urbanisztikai kritikájával, a VII. fejezet a magyar városi önkormányzatok jogalkotásával, a szabályrendeleti jog kérdéseivel foglalkozik. A városok normaalkotó tevékenységének hagyományait a rendi testületek statutumalkotási jogára vezethetjük vissza. Szerteágazó gyakorlatát először Werbőczy igyekezett rendszerbe foglalni, aki a „helyi törvények" hozatalának jogosultságát elsősorban a vármegyék számára biztosította. Egyedül a privilegizált szabad királyi városok hozhattak kikényszerítő belső szabályokat, ezek érvényessége azonban uralkodói jóváhagyáshoz volt kötve. Nem véletlen, hogy ezen a téren is az 1843^14-es városi javaslat hozott szemléletbeli áttörést a szabályozandó tárgyak körének kibővítésével, a központi jóváhagyási jogosultság visszaszorításának igényével. Az összefoglalásból kiderül, hogy a dualizmuskori törvényi szabályozás fokozatosan szűkítette a szabályzatalkotási mozgásteret, hiszen az önkormányzati jogok végleges arculatát kialakító 1886:21. tc. a helyi szabályrendeletek érvényességi kellékeként miniszteri „bemutatási záradékot" kívánt meg. Ez a tudatos homályossággal fogalmazott kitétel gyakorlatilag a helyi szabályok jogi felülvizsgálatán túl a célszerűség megítélésének jogát is biztosította a kormány részére. A városok szabályrendelet-alkotási gyakorlatának dualizmuskori bemutatása a munka további fontos nóvuma. A vizsgálat Pécs törvényhatósági jogú város esetében az archivált forrásokat is érintően teljes körű, az országos helyzetet reprezentáló további kilenc városra nézve nyomtatott források szintjéig menő. A feldolgozás során eddig ismeretlen részletek kerültek felszínre a korabeli városi jog jogforrási rendszeréről, a belső szabályzatok hierarchiájáról, a jogszabályrendelet-alkotás „mikroösszefüggéseiről". Különösen értékesek azok a részek, melyekben a szerző a városi szabályrendeletek típusait vázolja fel. A városok szervezeti kereteiről szóló fejezet arra bizonyíték, hogy a törvények szövegéből még a polgári korokban sem tudjuk teljes egyértelműséggel megállapítani a középfokú és helyi igazgatási egységek belső felépítését, szerveinek pontos hatáskörét. Ehhez — a szerzőhöz hasonlóan — törekednünk kell a helyi szabályrendeletek, a normatív értékű egyéb szabályzatok és (legalább részben) a közigazgatási gyakorlat megismerésére. Elengedhetetlen továbbá, hogy a közigazgatási jogi fogalmakat korabeli értelmüknek megfelelően is értelmezni tudjuk. Az országos tendenciákat jól láttató további fejezetben a városi önkormányzat személyzetéről kapunk áttekintést, ahol főleg a szolgálatban állók létszámát, a fontosabb közigazgatási tisztviselők javadalmazását és a városi kulcstisztviselők rekrutációjának főbb jellegzetességeit ismerhetjük meg. A városi rendőrség szervezetéről és gyakorlati működéséről szóló áttekintés után kapott helyet a városi önkormányzatok vagyoni viszonyait taglaló összefoglalás. Kajtár István monográfiája hasznos segédeszköz a jogtörténet művelői, a gyakorlati közigazgatás közreműködői és nélkülözhetetlen iránymutatás az önkormányzatok múltját kutató köztörténészek számára. Stipta István