Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
14 KRISTÓ GYULA magyarok besorolhatók, abba, amely szerint „a baskírok a téli és nyári szállásváltásnak már valamilyen kötött rendszerében nomadizáltak", vagyis „a téli szállás az egész telelő évszakban változatlanul egy helyen maradt, sőt, hovatovább évente ugyanarra a téli szállásra tértek vissza. így a téli szállás sokkal szilárdabb volt a nyári legelók szállásainál". A probléma ott van: a magyaroknak az analógia ezen szintjére történő besorolását közvetlen forrás nem bátorítja. Maga Szabó írja: „Ibn Ruszta és Gardizi tudósításaiból nem derül ki az, aminek kérdésünk — a téli szállás valamelyes faluszerű állandósága — szempontjából elsősorban volna jelentősége: a magyarok az egymást követő teleket ugyanazokon a téli szállásokon töltötték-e?" Szabó válasza azonban túlmegy azon a határon, amit az analógia megenged. A válasz ugyanis ekként hangzik: „A téli szállások viszonylagos állandóságára azonban közvetlen tudósítás nélkül is lehet következtetni más hasonló nomád népek szokása alapján". Nem a tekintetben vannak kétségeink, hogy nomád népek megtelepedése akképpen ment végbe, ahogyan ezt Szabó István a baskírok példáján bemutatta, hanem abban, hogy a 9. század végi magyarok letelepedésének folyamata eljutott-e már az állandó téli szállásig, vagyis hogy a 880 körüli magyarság állt-e a letelepedésben azon a szinten, amely Szabó okfejtésében a baskírokat a folyamat első etapjában jellemezte. Igazának megtámogatásában Szabó szerint „közvetett (kiemelés tőlem — K Gy) tanúskodásra is lehet számítani". Ez pedig Ibn Rusztának a magyarok sok vetésére vonatkozó megjegyzése. Ennek alapján beszél Szabó arról, hogy „a földművelés ebben az értelemben eléggé általános lehetett a magyar törzsek között", illetve hogy „a téli szállások körül a magyarok mindjárt szántottak-vetettek".3 7 Itt két kérdés merül fel, amelynek feltevésével és megválaszolásával Szabó adós maradt: van-e földművelés téli szálláson kívül, illetve lehetséges-e, hogy a földművelés színhelyén (akár téli szálláson, akár nem) nem magyarok, hanem hódoltatott földműveselemek végezték a mezőgazdasági munkát. Ebben az értelemben nem lehet egyértelműen azt állítani, hogy a magyarok (mint hódoltató etnikum) sok szántóföldje világos bizonyíték mind a magyarok állandósult téli szállására, mind pedig arra, hogy maguk a magyarok voltak földművelők. Az analógia azért veszélyes fegyver, mert forrásoktól elszakadó használata öntörvényűvé teszi, s immár az analógia szolgálhat közvetlen forrásként más feltevések bizonyítékaként. Hasonló gondok vannak azzal a felfogással is, amely a magyarok honfoglalás előtti életmódját a 8-9. századi szaltovo-majaki kultúra népeinek életmódjával hozta szoros kapcsolatba, illetve onnan merített a magyarság előrehaladott letelepüléséhez „bizonyítékokat". A földrajzi közelség, amely a 9. századi magyarság és a szaltovo-majaki kultúra között fennállt, nem írja elő kötelező érvénnyel azt, hogy a magyarok életmódja nagyban hasonlított e kultúra népeiéhez, miként hasonló gondolat hasonló indíték alapján senkinek nem jutott eszébe e kultúra és a besenyő etnikum vonatkozásában. Még sokkal súlyosabb a helyzet a 13. századi mongol előkelők analógiájával, amelyet Györffy György alkalmazott a 10. századi magyar főemberek nomadizmusának igazolására. Ez esetben ugyanis nem történt rendszerszerű elemzés, amely egyáltalán azt lett volna hivatott alátámasztani, hogy van-e jogosultsága a 13. századi mongol és a 10. századi magyar főemberek életmódját párhuzamba
