Századok – 1995

Közlemények - Nógrády Árpád: „Magistratus et comitatus tenentibus” II. András kormányzati rendszerének kérdéséhez I/157

II. ANDRÁS KORMÁNYZATI RENDSZERE 161 mindössze az uralkodó méneseinek és lovászainak felügyeletén nyugszik. Ennek megfelelően pedig a politikai döntéshozók közé sem tartozott. Néhány évtizeddel P magister műve után a tatáijárás borzalmait testközelből átélő Rogerius, Magyarország romlásának, Batu kán hadaival szembeni gyengeségének okait kereste. A választ a király (IV Béla) és a magyarok közötti gyűlölségben felfedezni vélő, szempontjait jó érzékkel összeállító orátor az ország pusztulását előidéző okok egyik meghatározó faktorát a megyékhez tartozó birtokok mértéktelen eladományozásában látta. Az ispánok e birtokpolitika eredményeként — mint íija — olyannyira elszegényedtek, hogy „amikor kivonultak ... egyszerű vitézeknek gondolhatták őket". „Akik viszont hatalmasabbak voltak, mint a tárnokmester, akit kamarásnak is mondanak, továbbá az étekfogó, a pohárnok, a lovászmester és a többiek, akik az udvarban tisztségekkel [a latin szövegben: „dignitates" — NA] rendelkeztek, ezekből annyira megzsírosodtak, hogy a királyokat semmibe vették."27 Alig egy emberöltő telhetett el Anonymus gondolatainak lejegyzése és Rogerius Siralmas énekének formába öntése között. A lovászmester pozíciója e néhány évtized alatt mégis gyökeresen átalakult: udvari tisztségviselőből nagy hatalmú méltósággá vált. Azaz a két epikus alkotás (Csepel esetét némi merészséggel az étekfogó — és a pohárnokmester posztjára is általánosítva), a változás szempontjából, egyfajta terminus post quem és terminus ante quem korszakhatárként is értékelhető. Ez a kijelölt időszak pedig, gyakorlatilag II. András uralkodásának ideje, a magyar történelem első olyan periódusa ahol az elképzelések már viszonylag nagyszámú forrásanyaggal ütköztethetők. * * * A magyar király udvarában Katapán mester fentebb említett 12. század végi újításáig az volt a gyakorlat, hogy az írásba foglalt ügyekhez az udvarban épp jelenlevők szolgáltak — esetleg később is megidézhető — hitelesítő tanúkként. E tanúk jelentős mértékben természetszerűleg az ország egyházi és világi politikai elitjéből kerültek ki, de korántsem kizárólagos jelleggel. így értesülünk pl. 1055-ből egy Koppány nevű bíróról (akinek országbíróként való értelmezését a szakirodalom már régen elvetette),2

8

Színes úrnő oklevelében pedig — megyei szinten még tekintélynek örvendő, de országos fórumon fontos méltóságnak már semmiképp sem számító — Ceh, Henrik és Cherbela nevű centuriókról, vagy később, 1181-ben pécsi kanonokokról és hospesekről.2

9

Ámbár a felsorolást tovább is lehetne bővíteni,3

0

mégis belátható, hogy valamely tisztség felbukkanása a 11-12. századi tanúsorokban önmagában még nem bizonyítja viselője „báróvá" emelkedését. 1192-től, a méltóságsorok tanúsorokkal szembeni kizárólagossá válásával azonban megváltozott a helyzet. Ettől az évtől kezdődően az oklevél írásba foglalója már következetesen az országos szinten is fontosabbnak ítélt méltóságok viselőit vonultatta fól a diploma végén, függetlenül attól, hogy a kiállítás idején az uralkodó mellett tartózkodtak-e vagy sem 3

1

Ezért az alábbiakban az itt felbukkanó személyeket, hivatalokat és e névsorok bizonyos terminológiai változásait veszem sorra. És jóllehet az eredmény a világi elit „hivatali" tisztségein alapul, az mégsem tekinthető az 1192-1235 közötti időszak jobbágyi-bárói archontológiájának. Az anyaggyűjtés ugyanis — 158 méltóságsor — „csak az egynemű adatok összeha-