Századok – 1995

Történeti irodalom - Benn Caroline: Keir Hardie (Ism.: Jemnitz János) VI/1451

1452 TÖRTÉNETI IRODALOM ne jelenjen meg róla. Halálakor Európában nem volt olyan szocialista orgánum, ahol nem nagyobb értékelő cikkekben búcsúztak volna tőle. (Angliában az egyik búcsúzó G. B. Shaw volt.) Az 1920-as években jelent meg az első — hosszú időre standard munkának tekintett — alapos életrajz róla — a régi skót szocialista publicista, William Stewart tollából. Több közbeeső munka után a II. világháború idején a nemzetközileg ismert oxfordi professzor, G. D. H. Cole jelentetett meg róla életrajzot a Fábiánus Társaság életrajzsorozatában. Az 1950-es években két életrajz is megjelent róla, köztük éiz egyiket az az Emrys Hughes írta, aki veje volt, és az ILP-nek (Független Munkáspártnak) még 1914 előtt lett harcosa Hardie oldalán. S a politikai hullámok, illetve az új nemzedékek váltásával Angliában is megszületett 1975-ben az az új Keir Hardie-kép, amely szerint az ILP „atyja", majd a megszülető Munkáspárt első elnöke, az egyik első független szocialista munkás-parlamenti képviselő, az első szocialista szakszervezeti vezetők egyike — tulajdonképpen sohasem akart elszakadni a liberális párt köldökzsinórjától, mindig óvatosan balanszírozott. A szerző K. O. Morgan a reálpolitikusi vénát kereste és találta meg Hardie-ban. K. 0. Morganról tudni kell, hogy ismert, sokkönyves történész, egyetemi professzor — vagyis az „akadémiai establishment" belső köreinek tagja —, aki megválogatja, hogy milyen témához miért és mikor nyúl. Morgan sokféle új archív forrásanyagot megmozgatott, hogy a korábbitól eltérő Hardie portréját megírja. Alig pár évvel „a kihívás", a liberalizáló portré megjelenése után megszületett a nem kevésbé rangos „válasz": nem valamiféle pamflett, avagy kritika — hanem újabb életrajz formájában. Ezúttal Fred Reid volt a szerző, aki ismét Hardie militáns, a korai évektől élesen antikapitalista arcélét domborította ki. Ismét nem jelzős módszerekről, ismert forrásanyagok másfajta csoportosításáról volt szó. Reid Hardie korai, különféle lapokban megjelent cikkeit gyűjtötte össze, s ezek alapján mutatta ki a kezdő szakszervezeti vezető antikapitalizmusát, ismereteit. Reid meggyőzően bizonyította — nagy, mások által nem használt forrásanyag alapján —, hogy Hardie-ban mennyire megért már az 1870-es évekre egy határozott kontúrú munkáspárt megteremtésének szüksége. S most, az 1990-es évek elejére, a hosszú thatcherista korszak után, megannyi válság, próbatétel, sőt a kelet-európai országok „létező szocializmusának" elsüllyedése után, amely az egész nemzetközi munkásmozgalomban és közgondolkodásban mély hullámveréseket váltott ki — (ezt az új angol életrajz szerzője is hangsúlyozza!) — Caroline Benn új vaskos íIardie-élúi,rajzot jelentetett meg, s egy rangos és patinás londoni kiadó vállalkozott is a munka megjelentetésére. (Hardie kortársa, G. B. Shaw több mint egy évszázada írta egyik levelében: „a szerzők gondolkodnak, dolgoznak, de a kiadók határoznak".) A kötet szerzője, Caroline Benn, ezúttal nem a rangos egyetemi professzorok köréből került ki — ami persze semmit nem változtat a munka eredetiségén. Az érdeklődés a szerző iránt alighanem nem kisebb, hiszen ő Tony Benn, a sokszoros munkáspárti miniszter és a „keményvonalas", hangsúlyosan szocialista irányzat vezéralakjának felesége. Tony Benn is sok fordulót élt meg, sokféle csalódáson kellett átküzdenie magát. Caroline Benn sok szempontból megint egy újfajta Hardie-életrajzzal lepte meg a közönségét. Nem pusztán régi építőkockákkal dolgozott, ö is új forrásanyagokat dolgozott fel. S aligha véletlen, hogy ő Hardie első női történetírója (bár az „első" jelzővel óvatosan kell bánni, mert Hardie kortársa és múzsája, Sylvia Pankhurst már megjelentetett róla rövidebb írásokat). Igen nagy figyelemmel szinte először rajzolja meg Hardie feleségének és múzsájának, kései és persze sokkal fiatalabb suffragette, majd szocialista politikai harcostársának, Sylvia Pankhurstnek, illetőleg Hardie lányainak alakját, illetőleg azt, hogy e „nőalakok" milyen szerepet játszottak Hardie életében, miként látta őket Hardie, miként látták ők Hardie-t — és mindezt miként ítéli meg a kései történetíró. (Mindez a különféle rálátás nagyon hangsúlyosan jelenik meg a könyvben — s persze Caroline Benn az 1990-es évek elején nagyon nagy nyomatékkal képviseli a női egyenjogúság kritikus szemléletét.) A szerző meggondolkodtató könyvet kívánt írni, s mint már előszavában hangsúlyozta, el akart szakadni a régebbi, szerinte hagiografikus, miszticizáló hagyományoktól. Élesen rávilágít, hogy az élet egyetlen korszakban sem volt egyszerű, s Hardie életében szinte minden sikeres mozzanatnál, sőt minden átütő eredménynél is, ha alaposabban megvizsgáljuk, sokféle ellentmondásos elem, szomorkás jelenség is kimutatható. Caroline Benn mindezt nem ráolvasásszerűen felülről — hanem a tények alapján — mutatja ki, de az olvasóban ott mozog a gondolat, hogy mindebben egy kicsit Tony Benn életútja is benne van. Mindenesetre tény, hogy Hardie a nagy sikerek (pártalakulások, lap-megjelentetések, választási sikerek stb.) másnapján nem egyszer már a visszavonulás gondolatával foglalkozott. Ennek különféle magán-, sőt hivatalos levelekben is hangot adott, roszszul érezte magát a parlamentben, nem szeretett ünnepélyes fogadásokra járni (őt is sokszor mellőzték — méghozzá nem egyénisége, hanem felfogása miatt!), nem volt külösebben meghitt, baráti viszo-