Századok – 1995

Történeti irodalom - Die Habsburgermonarchie 1848–1918 (Ism.: Diószegi István) VI/1443

1446 TÖRTÉNETI IRODALOM zetet kelt. A közvélemény megnyilvánulásainál azért, mert általánosságokat emel ki, nem a Monarchiára koncentrál és nem is megfelelően szelektál, a kormánypolitikánál meg azért, mert nagyobbrészt az ismert adatokat sorolja fel és nem megfelelően súlypontoz. Előadása csak akkor válik szakszerűvé, amikor a századforduló utáni időszakra nézve egy, az orosz-osztrák-magyar kapcsolatoktörténetét feldolgozó mű gondolatmenetéhez igazodhat. Hogy az orosz kormánypolitika hogyan viszonyult a Monarchia belső struktúrájához, és egyáltalán mi volt a Monarchia helye az orosz külpolitika értékrendjében, arról, jóllehet a történeti irodalom ehhez bőven nyújt információt, a szerzőnek végképp nincs mondanivalója. A tárgyalt időszakban a Monarchia nem volt meghatározó eleme a francia külpolitikának. Nem volt többé ősellenség, mint a 17. században, sem privilegizált szövetséges, mint a 18. század második felében, de hajthatatlan ellenlábas sem, mint a forradalmi és a napóleoni háborúk időszakában. A Monarchiához fűződő kapcsolatok csupán 1866 és 1870 között váltak fontossá, amikor társ lehetett a porosz vezette német egyesítés megakadályozásában. Mindezt a francia fejezet szerzője, a párizsi Jean Bérenger bocsátja előre, és ennek megfelelően részletes, önálló levéltári kutatásokra alapozott elemzést nyújt az említett néhány év kapcsolatainak alakulásáról. Aránytalanná válik ettől előadása tagadhatatlanul, de ilyen fajta súlypontozás végső fokon megengedhető. Annál is inkább, mert a szerző, ha rövidebb terjedelemben is, a téma minden lényeges vonatkozását érinti, így a francia közvélemény Monarchia-képének alakulását, amely az első időszakban korántsem volt szláv-elkötelezett, és a Monarchia egésze, és ezen belül a magyarok iránti rokonszenv még a századforduló után is bőven megfért benne. A képet tovább gazdagítja, hogy a szerző a francia külpolitika gazdasági összetevőire is kiterjeszkedik. A harmadik köztársaság külpolitikáját bemutatva Jean Bérenger leírja azt a folyamatot, ahogyan Franciaország fokozatosan elkötelezte magát a Monarchia felbomlasztása mellett, de tárgyilagosan megállapítja, hogy Franciaország nem a Monarchiával, mint olyannal volt ellenséges, hanem mint a császári Németország szövetségesével. Mindehhez még hozzáfűzhette volna, hogy a későbbi fejlemények alaposan rácáfoltak a francia külpolitika akkori állásfoglalására. A Monarchiának az európai hatalmi rendszerben betöltött egyensúlyozó szerepe Anglia számára bírt igazán jelentőséggel: a soknemzetiségű birodalom akadályozhatta meg, hogy akár Franciaország, akár Oroszország európai főhatalomra tegyen szert. Ez a szerep azonban teljesen viszszájára fordult akkor, amikor a Monarchia az újabb hegemón-aspiráns: Németország szövetségese lett. A brit külpolitika ebből a fordulatból levonta a maga számára a Monarchia szempontjából végzetes következtetést. Az Egyesült Államok, a világpolitika újonca ebben a tekintetben teljesen Anglia mellé zárkózott. A londoni Harry Hanak ennek a folyamatnak a kezdetét és a végét rajzolja meg tanulmányában, nem egészen indokoltan egy fejezetben tárgyalva Angliát és az Egyesült Államokat. A kiindulópontnál a brit külügy irányítójának és a brit közvéleménynek a Monarchiával szembeni ellentétes pozíciója eléggé ismert volt eddig is, a szerző a magyar vonatkozásról így is sok lényeges újat tud mondani. Ugyanígy az Egyesült Államok kormányának és közvéleményének egyértelmű magyarbarát állásfoglalásáról. Ami ezután következett, sajnálatos módon kimarad az előadásból, pedig Angliának a 19. század második felében a Monarchiához fűződő kapcsolata éppenséggel nem volt elhanyagolható. Elég csak a keleti kérdés újabb és újabb fázisaira utalni. Részletes és tanulságos viszont az első világháború alatti angol és amerikai magatartás bemutatása, és különösen annak érzékeltetése, hogy Londonban és Washingtonban milyen vonakodva és késlekedve döntöttek végül a Monarchia felbomlasztása mellett. A döntés minősítése azért ebben a relációban is érdemelt volna néhány mondatot. A német külpolitikában a Monarchia időrendben éppen fordítva töltötte be azt a szerepet, mint az angolban és az amerikaiban. Egy negyedszázadon át Poroszország riválisa volt, és a németországi vezetőszerepért folytatott küzdelemben a porosz külpolitika odáig jutott, hogy a Monarchia elégedetlen nemzeteire orientálódjék és a soknemzetiségű államalakulat felbomlásztását is számításba vegye. Majd négy évtizeden át Németország szövetségese lett, és noha időnként ingadozott, felbomlásáig végigharcolta mellette az első világháborút. A német külpolitikát tárgyaló, a kötetet megnyitó és egyben legterjedelmesebb tanulmányát a prágai Jiri Kofalka készítette. Első pillanatra meglepőnek tűnhet, hogy a fejezet megírására cseh történészt kértek fel, de a tanulmány elolvasása bárkit meggyőzhet, hogy a lehető legjobban választottak. Olyan német történész, aki a német külpolitikát a prágai történészhez hasonlóan jól ismeri, bizonyára akadt volna, olyan azonban aligha, aki egyszerre jártas a német és az osztrák-magyar külpolitikában. Jiri Koralka mondhatni minden érdemleges könyvet és tanulmányt ismer, ami a német és az osztrák-magyar külpolitika történetéről megjelent, és a meglévő információkat még saját levéltári kutatásaival ki is egészíti.