Századok – 1995

Közlemények - Veszprémy László: Szent Rasso és a kalandozó magyarok V/1063

SZENT RASSO ÉS A KALANDOZÓ MAGYAROK 1067 valamint a fegyverzet vizsgálata alapján az 1300-as évek elejére, történelmi meg­fontolások alapján mindenképpen 1377 előttre datálhatjuk a szobrokat. Madarász Henrik kiemelkedő szerepét is a Dollingerlied alapján magyaráz­hatjuk. Aventinus természetesen tisztában volt a kronológiával, s Henrik király helyett, aki akkor már halott volt, helyesen Henrik bajor hercegről szól. /Itt jegyezzük meg, hogy Aventinus — ezúttal jó érzékkel — a Dollinger-mondának nem tulajdonított történeti értéket/.18 Henrik király persze valóban szerepelhetett a hagyományban mint a merseburgi győztes. A magyarok feletti számos győzelem emlékezete azonban az évszázadok során olyannyira kontaminálódott, összemo­sódott hogy a 15. századra a merseburgi csata helyszíneként egyes forrásokban Regensburg jelenik meg.19 A magyar történeti források, nevezetesen Kézai kró­nikájának a Regensburg közelében lévő Burg Abbach melletti csatáról szóló ré­szében is nyugodtan a helyi német hagyomány emlékét láthatjuk.20 A helyi em­lékezet mellett az események és személyek kiválasztásában nagy szerep jutott a Birodalom élén bekövetkezett változásoknak: a Stauferek 12. századi hatalomra jutásának. Ezt már a kortársak Madarász Henrik hatalomra kerüléséhez hason­lították s így nagy érdeklődéssel fordultak Henrik alakja felé. A történetíró, Frei­singi Ottó /Krónika VI, 17/ Henrik királlyá választását egyenesen a Karolingok trónra kerüléséhez hasonlította. Ennek az érdeklődésnek már megfogható bizo­nyítéka volt az 1150 körül Regensburgban keletkezett Kaiserchronik Henrik-ké­pének, s különösen a magyarok elleni harcainak legendás elemekkel való kibő­vülése.21 Ebben a forrásban bukkan fel először az égi beavatkozás motívuma: a pogány ellenség erejét vesztve áll ki a küzdelemre és marad természetesen alul. Korai, a 11. század második feléből származó forrás, a Chronicon Eberspergense a magyarok legyőzését egy, a Lech melletti csatában képzeli el, I. Henrik és I. Ottó közös vezérlete alatt. A már- említett IV Ekkehard pedig a magyarok elleni harcban Szt. Ulrich és I. Henrik személyét hozza — szintén tévesen — kapcso­latba.22 A 13. században Habsburg I. Rudolf trónra kerülése idején ismét I. Henrik személye merült fel párhuzamként. A Lohengrin költője az 1280-as években a­zután máig hatóan emelte Henrik alakját a hősmondák világába. A Lohengrin­mondában Henrik a magyarok feletti győzelem után éppen Regensburgba vonul: „der /künic/ von Rom mit siner maht zogt wider dan/ gein Regensburc, da wart er schon enpfangen". Az említett Dollinger-ház szobra Henriket már sólyommal a kezén ábrázolja, miközben szemléli a Dollinger-ős és a pogány párharcát. Ilyen és ehhez hasonló párviadalokat leíró történetek ekkora már jól ismertek voltak. Efféle történetet örökített meg St. Galleni IV Ekkehard /980 körül-1060/ Konrád Kurzbold grófról, I. Henrik unokatestvéréről, aki Nagy Ottó szolgálatában egy szláv óriást győzött le párharcban. Mindezek alapján bizonyosnak tekinthető, hogy a 955. évi regensburgi helyi hagyomány mellett Henrik alakja volt az, ami körül kialakult és kiteljesedett egy magyarok elleni harcait megörökítő mondakör, amelybe elsőként Hans Dollinger került bele, majd később Rasso gróf.23 A Dollinger-ház szoborcsoportjának a viadalban résztvevők és Henrik mellett volt még egy alakja: Szt. Oswald. Az angol szent alakja és Beda által megörökített legendája a skót szerzetesek révén ismert volt német földön, miként az a 12. századi Regensburgban is bizonyítható.24 A legenda érdekességét az adja, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom