Századok – 1995

Tanulmányok - Makkay János: Decebál kincsei V/967

DECEBÁL KINCSEI 1003 de Gerando, A: Siebenbürgen und seine Bewohner. I—II. Leipzig, 1845. I, p. 204: „Keiner der gleichzeitigen Schriftsteller und nicht wenige sprechen ausführlich von Dacien, erwähnt den Schatz von Dekebal. Erst acht Jahrhunderte nach der Zeit der römischen Eroberung entstand diese Fabel und man hat sie oft wiederholt und variirt, daß noch heute eine Menge Leute in Siebenbürgen den Schatz des Dekebal mit eben so viel Ausdauer und eben so wenig Erfolg suchen, als diejenigen welche sich in den Kopf gesetzt haben, die Schätze des Darius zu finden." I, p. 167: Martinuzzi alvinczi kastélyában a szinte mesés kincsek között 4000 Lysimachust találtak, mindegyik négy dukát súlyú volt. Ezeket a spanyolok elvitték. Göhl Ödön: A görög pénzek forgalma Magyarországon. Numizmatikai Közlöny 21-22,1922-1923, [1924], p. 6: „Hátszegés Boldogfalva közt 1551-ben 100.000 aranyat érő Lysimachus-aranyat leltek. Arch.Ért. új f. XIX.289.* ... — Ugyanezen leletről más források különbözőképen nyilatkoznak. így 1543-ban Piski közelében 40.000 Lysimachus-féle arany státert leltek. (Francia forrás.) — A Sztrigy vizénél 1540-ben 40.000, többnyire Lysimachus-státert találtak hajósok egy fa tövében. Ebből Martinuzzi hagyatékában 1000 db-ot leltek. Arch.Közlem. V. 30.** — Hasonlóképpen Babelon: Traité I. p 22. — Schoenvisner p. 25. Lazius nyomán Déva közelében, a hátszegi völgyben, a Sztrigy partján állapítja meg az I. Ferdinánd korában előkerült 40.000 Lysimachus-státer lelőhelyét, melyekből 2000 db I. Ferdinándnak jutott Martinuzzi ajándékából, 4000 db-ot pedig Maitinuzzi hagyatékában leltek. *ab. [Hampel József?]: A Ilunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat kilenczedik Evkönyve az 1896-98-ik évekről. ArchÉrt 33, 1899, 288-289: Téglás Gábor cikkét ismertetve, kétségbe vonja, hogy „...Boldogfalva és a hátszegi állomás közt a Sztrigy folyóban a parasztok 1551-ben mintegy 100,000 aranyat érő Lysimachus-féle solidusokat leltek, [hiszen Téglás] azt véli, hogy a kincs itt volt elrejtve. Szerző talán az ellenkezőjét is bizonyíthatta volna ez érvelésével. Mert ha elhiszi, hogy Bicilis elárulta a kincs rejtekhelyeit, akkor loi kell tételeznie azt is, hogy a rómaiak nem hagyták ott a Lysimachus-féle aranyok nagy tömegét. Pedig ott maradtak és csak 1439 évvel utóbb Castaldo vittek el [sic!] — tehát e kincsnek alig volt köze Decebalushoz. Nemis lehet könnyen megérteni, miért gyűjtött volna össze a dák király kincsestárában épen olyan aranyérmeket, melyek előtte mintegy négyszáz évvel előbb készültek és miért nem gyűjtött inkább római imperialis aranyokat? Tehát semmi kényszerítő ok sem szól mellette, hogy ez a Castaldo-féle kincs valamikor Decebalus tulajdonában volt." "Rómer Flóris: A két hazában talált régi arany műemlékekről,... ArchKözl 5, 1865, p. 30: „Lazius Reipubl. Rom. Comm. I. XII. 1540. körül említ 40.000 db. többnyire Lysimachusféle aranyat, melyeket oláh hajósok, a Marosból a Strigbe hajókozván, egy fa tövében találtak. Bizonyos, hogy Martinuzzi bibornok a dolgot megvizsgáltatta és halála után belőlük 1000 darab kincsei közt találtatott, mint a cs. titkos levéltár egyik okmányából kitűnik." Hene, Franz Xaver (Bischof von Dulcinea und Groß-Probst zu Carlsburg): Beyträge zur Dacischen Geschichte. Hermamistadt, 1836. pp. 83-85: „Denn gleich unter Kaiser Trajan hatten sie diese Goldquellen entdeckt, worauf sich folgende Inschrift bezieht:" (és adja az ismert felirat szövegét). Majd következik: „Es ist mir zwar nicht unbekannt, daß einige Schriftsteller diese Inschrift auf die vermeinte Schätze Decebals, welche Trajan durch die Verrätherey eines gewissen Bicilis oder Bicule an sich gebracht zu haben, auslegen; allein ganz ohne Grund: denn das Märchen von Decebals Schätzen, die er unter dem abgeleiteten Sztrigyer-Bach begraben haben soll, rührt vorzüglich von Xiphilin einem griechischen Patriarchen her, welcher über Dios Geschichte commentierte, aber um 900 Jahre später lebte, als Kaiser Trajan. Diesem schreiben es die übrigen als Lazius, Centorius und andere nach, und wurden in ihrem Irithum 1545 noch mehr bestärkt: da in