Századok – 1995
Tanulmányok - Makkay János: Decebál kincsei V/967
DECEBÁL KINCSEI 991 A felhalmozás Végül egyetlen kérdésre kell(ene) választ adnunk: ha elfogadjuk azt, hogy 106-han és 1543-ban valóban Decebal elrejtett kincseit találták meg, továbbá azt, hogy mindkét kmcsrész valóban a (nem legendás) forrásokban feljegyzett óriási, bár azzal nem szükségszerűen azonos mennyiségű aranyat és ezüstöt tartalmazott, hogyan és miből tudott Decebál uralkodásának végére ekkora mennyiségű nemesfém felhalmozódni a dák királyok központjában. Utaltunk már rá, hogy a tízzel nem osztott 106-os és 1543-as nemesfém-mennyiségek esetében ez még Erdély rendkívül gazdag termőhelyeinek birtokában is csak hosszú idő alatt volt lehetséges. A 106-os kincsnél (mivel nem tudjuk, milyen érmékről volt szó) csak a mennyiség utal hosszú felhalmozási időre, ezzel szemben az 1543-as leletnél a Lysimachus-érmek önmagukban is egy hosszú és zavartalan felhalmozást tesznek valószínűvé. Maga Lysimachos (*361-t281) Nagy Sándor testőre volt Keleten, majd Trákia és Makedónia királya 305-től, illetve 286-tól. 292-ben háborút viselt a géták = dákok ellen, de Dromichaites király fogságába esett, aki csak az Al-Dunától északra eső területek átengedéséért adta vissza szabadságát.17 9 Mindenesetre valahol ezeknek az eseményeknek a hagyományához kapcsolható az említett torzult történet arról, hog} 7 Kermodigestos megmutatta az elrejtett kincseket Lysimachosnak vagy valamelyik thrákiai királynak. Lysimachosról tudjuk, hogy tervszerűen épített ki egy jelentős birodalmat, amelyben a kisázsiai részek kéziipara az európai nyersanyag-lelőhelyekre támaszkodott. Érmeit halála után is tovább verték egyes görög kereskedővárosokban a Balkánnal való kereskedelem céljára.180 Torbágyi Melinda megállapította, hogy Lysimachos sztatéijai rendkívül nagy számban keriiltek és kerülnek elő Erdélyben, de néhány darabtól eltekintve csak Sarmizegetusa Regia és Ulpia Traiana térségében. Erre az a magyarázata, hogy ezek az érmek a dák királyok kincseskamrájába tallóztak, de oda nem a Kr. e. 4-3. században, hanem csak a Kr. e. 1. században jutottak. Mégpedig Burebista pontusi hadjáratait követően, ahol Lysimachos sztatéijait arrnak halála után is tovább verték Callatisban, Tomisban, Istrosban és Byzantionban egyaránt. Ezzel szemben a dél-moldvai Márá§e§ti-ben előkerült éremleletben a Kr. e. 4. század végétől az 1. század elejéig vert Lysimachusok együtt vannak. Ettől eltekintve Lysimachosnak akár életében, akár halála után vert sztatéijai Dobrudzsától eltekintve az egész Észak-Balkánon nagyon ritkák. Ez arra utalna, hogy a Hunyad megyei nagy leletek sztatéijai verésüknél később és Dobrudzsából kerültek a Kárpát-medencébe, azaz Erdélybe.181 A 106-os kincsben talált érmek ismerete nélkül a kérdés nem dönthető el, de semmi sem szól az ellen, hogy az erdélyi dák központban már jóval Burebista előtt folyt az arany és ezüst felhalmozása, jórészt vagy részben eredeti és későbbi, sőt főleg helyben utánzott Lysimachus-sztatérok formájában. Megbízható adatok vannak arra, hogy 106 előtt Sarmizegetusáhan folyt római ezüstérmek hamisítása,182 miért ne folyt volna aranyérmék verése is. M. Vickers legújabb kutatásaiból tudjuk, hogy az ókoriak különös figyelmet fordítottak a nemesfémekre, valójában csak az arany és az ezüst jelentette számukra a gazdagságot, és ilyen értékeiknek nagy részét nyers öntvényekként tárolták, amelyeket szükség esetén újra-és újraolvasztottak. Sőt, például a trák ezüstedények jórésze rendszeresen ismétlődő súlyú, ami szintén arra utal, hogy ezek az edények is a nemesfém felhalmozásának formái voltak, a kincsképzés eszközei.18 3 Nyilván ilyen kincsképző szerepe volt a
