Századok – 1995
Tanulmányok - Makkay János: Decebál kincsei V/967
976 M Ali KAY JÁNOS király panaszt tett, hogyBáihori István vajda rátette a kezét azokra az aranypénzekre, amelyeket 1491-ben kincskeresők Szászsebes mellett egy régi és elhagyott város helyén (in loco antique et desolate Ciuitaiis magnum thesaurumpuri auri in moneta dupplicii maiorj) találtak. A kincs bizonyára ókori eredetű volt. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy viaszba volt burkolva, márpedig tudjuk, hogy az eldugott arany szurokba vagy viaszba rejtése antik szokás (is) volt.97 Ókori voltukra utal a dupplicii maiori kifejezés, két arany súlyúak, ami szerint bizonyára kettes [Lysimachus] aranyak voltak. Mivel Entz Géza szerint Szászsebes mellett mindmáig nem ismerünk jelentősebb dák vagy római kőromokat, fennáll a lehetősége, hogy a kincskeresők a vizsgálat során (további keresés reményében) titokban tartották az igazi lelőhelyet. így az talán nem is Szászsebes közelében volt, hanem a dák királyi székhelyen, Sarmizegetusa Regia-han (ami bejárható távolságra délre fekszik Szászsebestől). Reychersdoríítól tudjuk (lásd Források!), hogy már 1550-ben folyt a régi romok között a kincskeresés: „Várhely a neve ennek a helynek, ... itt csaknem naponta oláhokat találhatsz, akik a törmeléket forgatják és a régiség különféle emlékeiként pompás köveket és mind arany, mind ezüst érméket ásnak elő a földből." A hátszegi első római főváros, Ulpia Traiana területén mindmáig nem került elő arany kincslelet, annál inkább Sarmizegetusa Regiá-ban. így valószínű, hogy ezek a régi kincskeresések nem a római város (Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegetusa98 , 1. ábra 2), hanem a dák királyi székhely (Sarmizegetusa Basileon seu Regia, 1. ábra l99 ) területén folytak, mint az 1803-1804-es éremleletek is mutatják, esetenként nagy sikerrel. Az 1543-as felfedezés Az igazán nagy felfedezés azonban 1543-ben történt. Erről a legkorábbi általam ismert említés Johannes Hontems 1544. április 21.-1549. január 23. között kelt levele: Ad Sargetiam aurei antiqui plurimi a piscatoríbus reperti, azonban ez 1883-ig nem jelent meg nyomtatásban, és így a források hagyományozásában aligha játszott szerepet. Korábbi viszont, mint Lazius 1551-ben megjelent beszámolója, és így (hacsak Lazius értesülései részben nem Honterustól származnak) egy független forrást jelent. Lazius könyvének két kiadásában10 0 azonosan számol be az 1543-as felfedezésről. Eszerint a Marosból a Sztrigybe csónakon beevező vlach hidászok valahol a Sztrigy medrében egy kidőlt fa tövében egy kis épület kőboltozatára találtak, mely beomlott. Az építményből és környékéről négyszázezer aranyérmet — nummorum aureorum miliaplus quam quadringenta — szedtek ki, továbbá súlyos aranydarabok tömegét — massas insuper auri sectiones grauis ponderis. Az érmek nagy részén Lysimachus trák király görög felirata volt. A leletet hazavitték, egymás között elosztották, majd Gyulafehérváron aranyműveseknek mutattak meg érmeket, értéküket tudakolva Ez tudomására jutott Martinuzzi Györgynek, aki sok ezer darabot elvett a találóktól, majd vizsgálatot kezdett, amelynek során a találási helyen a nevezetes építményt is átkutatta. Erre az időre azonban a találók [bizonyára arannyal] súlyosan megrakott társzekerekkel — cum oneratis plaustris — már Moldvába menekültek.101 (2. ábra 1.) Lazius természetesen tud Cassius Dio szövegéről, így nem használhatjuk fel érvként azt, hogy a boltozatos kis vízalatti építmény (vagy Tröster 1666 szerint Grufft, azaz kripta) igen jól megfelel a Cassius Dio által adott leírásnak, miszerint
