Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 5 és után szláv szolgák foglalatosságának tartotta, elterjedésében mindenképpen előbb török, majd a Kárpát-medencében kizárólagosan szláv hatást tételezve fel. Alapvetően nem következett be változás az életmód megítélésében a két világháború között sem, amint ezt a magyar történetírás ekkori reprezentatív műve, a Hóman-Szekfű-féle történet Hóman Bálint által írt része mutatja. A honfoglaló magyarok a halászat és a vadászat mellett „rendszeres termelőgazdálkodást is folytattak. Főfoglalkozásuk az állattenyésztés volt. Ló és szarvasmarha mellett disznót, juhot, kecskét is tenyésztettek A Meotisz partján már rendszeresen művelték a földet, szolgáikat kapatva a szabad emberhez — nomád pásztornépek felfogása szerint — méltatlannak vélt mezőgazdasági munkára. A 9. század végén náluk járt keleti utazók szerint »sok szántóföldjük« volt s nyelvünk műveltségszavaiból és a kazár-bolgár analógiából következtetve, a különféle gabonafajokon, búzán, árpán, kölesen kívül hüvelyeseket, így lencsét, borsót, babot, továbbá hagymát, tormát, borsot, komlót, kendert, sőt szőlőt is termeltek. A zsákmányoló életmóddal és a pásztorgazdasággal természetszerűen együttjáró nomadizálásnak a földművelés már korlátokat szabott. A magyarok korántsem voltak rengeteg területeket céltalanul bebarangoló nomád pásztorok, hanem — a 9. századi kazárokhoz és a 6. századi altiagir-bolgárokhoz hasonlóan — a megtelepedés útján járó állattenyésztő és földműves nomádok Településük a török népek s általában a nomádok szokása szerint kettős volt. Télvíz idején a tenger partjára, folyóvizek közelébe húzódtak s az oda betakarított gabonából, más terményekből, halász- és vadászzsákmányokból tartották fenn magukat. Tavasszal a kevésbé nedves mezőkre, a legeltetésre, művelésre alkalmas termékeny hátságokra szálltak ki és késő őszig a mívelés alá vett földterület vagy a ménes, gulya, nyáj legelőterülete közelében felütött nemezsátrakban tanyáztak A nyári sátorozáskor szállásuk helyét a legelő nyáj továbbvándorlásával, a földművesmunka egy-egy periódusának végeztével s egy bizonyos körzeten belül gyakran változtatták, de a téli lakás állandó volt s míg nyáron a nemzetség és családok tagjai és szolgái a tágas mezőkön szétszóródva nomadizáltak, télen összegyülekezve valóságos falut alkottak Háznak nevezett, egy helyiségből álló, földbevájt, fával, náddal, szalmával fedett viskóban, putriban csak a szolganépség, szláv és egyéb foglyaik ivadékai laktak. Maguk a magyarok előkelőikkel és fejedelmükkel együtt — az összes török népek szokása szerint — sátorlakók voltak". Összességében Hóman a honfoglaló magyarok életmódját „nomád életmód"-nak minősítette. Paulerhez hasonlóan Hóman is hangoztatta, hogy 955 után jelentős változások történtek: „A földet művelő, erdőirtó szolganépség hasznos és az úrnak jövedelmező kultúrmunkát végzett s megkedveltette a magyarokkal az intenzívebb mezei gazdálkodást. A lechmezei csata után tétlenségre kárhoztatott vitézek ivadékai zsákmányolás helyett gazdaságuk fejlesztésével növelik vagyonukat. A nemzetségi szállástelepek körül szépen népesedő lakótelepek, szolgafalvak keletkeznek s a helyhezkötött földműveselem az addig túlnyomóan pásztorkodó lakosság mellett mindinkább előtérbe nyomul". Hóman azonban nem mulasztotta el kijelenteni: bár az új fogalmak jelölésére sok — főleg szláv — szót vettek át a magyarok, „az egyes szláv népek — orosz, bolgár-szláv, szerb-horvát, a mai kaj-horváttal rokon pannóniai szlovén, tót és cseh — egyenként igen kevéssel gyarapították a magyarok
