Századok – 1994
Közlemények - Heckenast Gusztáv: Magyarország nem magyar iparos népessége a 18. században I/91
96 HECKENAST GUSZTÁV Franz Geyer kitűnő, nagy gyakorlattal rendelkező szakember volt. „Berlinben elsajátította a holland damasztszövés módját, onnan hívták Ausztriába, ahol 1749-ben Hasslachban damaszt asztalnemű manufaktúrát létesített. Később visszament állami megbízásból Poroszországba, hogy elsajátítsa a posztógyártást is. Fondorlatos szökése után a linzi Wollenzeugfabrique alkalmazottja lesz, majd önállósul. Oly ismert már ekkor, hogy Velencébe, Bajorországba csábítják, de inkább Forgács Jánoshoz ment" Gácsra. Fel is virágoztatta az üzemet. Ám Endrei Walter könyvének azt a fejezetét, amelyből Geyer pályafutását idézem, e szavakkal kezdi: „E fejezetnek azt a címet is adhattuk volna, hogy: a hazai dilettantizmus kezdetei." És ezután hosszú sorban következnek tanulatlan, tájékozatlan, olykor ostoba külföldi „szakemberek" kudarcainak történetei. Álljon itt erre egyetlen példa: Heinrich Vogel, az apatini kincstári textilmanufaktúra „festékgyáros"-a „a csüllenget szárítás előtt kipréselte, miáltal a festékanyagot tartalmazó levélnedv kifolyt, és a megmaradt rostokat akarta eladni".!6 Szólni kell a külföldről behívott szakemberre leselkedő olyan veszedelmekről is, amelyekről az illető előzőleg nem is álmodhatott. Az Augsburg melletti Pfrandtenból származó Joseph Sartory, aki néhány éven át a Sztroganovok szibériai vasművét igazgatta, 1779-ben két bécsi tőkéssel társulva átvette a kishonti kerületben fekvő rimabrézói vasművet, s ott nagyolvasztót épített. Az iratokból nem derül ki, milyen ügyben támadt összetűzése a megyei hatósággal, amely azután Sartoryt mint nem nemest 25 botütésre ítélte, s az ítéletet végre is hajtatta; az üzemvezető igazgató még bepanaszolta II. Józsefnél a vármegyét, azután meghalt.17 Ismerünk eseteket, amikor nem egy hazai üzem élére hívtak külföldről vezetőt, hanem egy egész külföldi manufaktúra települt át Magyarországra. így települt át teljes felszereléssel és személyzettel 1776-ban két bécsi céhmester, Joseph Beywinckler és Joseph Höpfinger Óbudára, hogy közelebb kerüljön nyersanyagforrásához, a dél-magyarországi eredetű selyemfonálhoz. Hasonló megfontolás vezette az olasz származású, de már pesti születésű Valero Istvánt, amikor bécsi próbálkozás után mégis Pesten létesített ugyancsak 1776-ban selyemgyártó manufaktúrát.18 A veszprémi püspök kislődi birtokán 1756 és 1762 között építette fel nagyolvasztóból és hámorból álló vasművét Johann Karl Homolatsch, előbb kolostori könyvelő a morvaországi Saarban, majd az ugyancsak morvaországi neustadtli uradalom gazdasági igazgatója. A kapcsolatot a vállalkozó és a püspök között a morvaországi Boschkowitzból való Schaya Donath, gróf Dietrichstein házi zsidaja és Salamon Ablath veszprémi püspöki zsidó hozta létre az üzem melletti kocsma haszonbérlete fejében. Az egyébként meglehetősen jelentéktelen vasmű családi-rokoni vállalkozás volt. Az üzem munkásainak 1774. évi névjegyzéke 42 nevet sorol fel, akik a jegyzékhez fűzött megjegyzés szerint majdnem kivétel nélkül a vállalkozó vérrokonai voltak vagy távolabbi atyafiságából kerültek ki. Az üzem vezetését is Homolatsch 1762-ben bekövetkezett halála után a legközelebbi felnőtt rokon, az alapító veje, Johann Joseph Schebelle briinni lakos (csak Inwohner, nem Bürger) vette át. Az 1792-ben megszűnt vállalkozás utolsó vezetői az alapító fia, Walter Homolatsch és a családba beházasodott Franz Johann Tscheska voltak. Azt hiszem nem túlzok, ha az egész kislődi üzemi kollektívát Morvaországból betelepült, németekből és cseh-morvákból álló kolóniának tekintem.
