Századok – 1994

Tanulmányok - Egyed Ákos: Kossuth és a székelyek 1848-ban V/831

Egyed Ákos KOSSUTH LAJOS ÉS A SZÉKELYEK 1848-BAN A polgári átalakulás kérdései a 18. század végétől fokozatosan Erdélyben is felvetődtek s körvonalazódtak a teendők is, de ezek mind megoldatlanul kerültek át a forradalom idejére. Az érdekegyesítés politikája, amellyel a reformkorban az ellenzéki liberális politika megpróbálta egyengetni az annyira esedékes átalakulás útját, nem vezetett semmilyen jelentős konkrét eredményre. Ennek okai sokfélék, sok irányba ágaznak; a bécsi kormányzat és az erdélyi konzervatívok szövetségén túlmenően, a reformpolitika eredménytelenségéhez az is hozzájárult, hogy Erdély különböző jogállású területein: a vármegyékben, a Székelyföldön és a szász székekben a kérdések annyira másként jelentkeztek, hogy rendezésük egyeztetéséhez nem volt elegendő a magyar reformmozgalom ereje. Sokak számára főként az tűnhet különösnek, hogy miért okoztak annyi gondot a magyar népképviseleti országgyűlésnek és a magyar kormánynak a nemzeti-nemzetiségi kérdés mellett a Székelyföld sérelmei is. A magyar közvélemény szemében ideálisnak látszó Székelyföld társadalma olyan bonyolult kérdésekkel volt terhes, amelyeket sehogysem sikerült az általános törvényes megoldások közé beilleszteni, rendezésük hónapról-hónapra halasztódott, s emiatt a székelység nehezen találta a helyét a magyar forradalomban, többször elbizonytalanodott, holott a forradalom kitörését, a márciusi vívmányokat lelkesedéssel fogadta. A magyar politikusok gondolkodásában — és ez alól sem Kossuth, sem Batthyány nem volt kivétel — élt egyféle illúzió a székelységgel kapcsolatban: a székely társadalmat egységesnek, szabadnak, fejlett nemzeti tudattal rendelkező entitásnak képzelték el. És ez azért volt illúzió, mert a magyarságnak egyetlen része sem oszlott meg annyiféle társadalmi rend és réteg közt, mint a székelység. A rendiség és feudalizmus itt számos egymás mellé s fölé-alá rendeződött társadalmi képződményt hozott létre, amelyeket sajátos érdekek és szokások választottak el egymástól vagy állítottak egymással szembe. Az érdekegyesítő politikát tehát a forradalom idején kellett, új körülmények közt, befejezni. A magyar forradalom vezető politikusai közül kétségkívül Kossuth volt az, aki nagyobb és folyamatos érdeklődést mutatott a székelyek jövendő sorsa iránt, bár