Századok – 1994
Történeti irodalom - Creating Social Democracy. A Century of the Social Democratic Labor Party in Sweden.(Ism.: Jemnitz János) III–IV800
802 TÖRTÉNETI IRODALOM tényleges női egyenlőség kellő központi kérdésként való kezelését. Vagyis érzékeltették: a jelenkortörténet tényleg „befejezetlen", s elsősorban saját soraik rendezését és eszmei kombattivitást sürgettek. A kötet nyitó tanulmányát Göran Therborn, a göteborgi egyetem szociológiaprofesszora írta, „Egyedüli jelenség a demokrácia történetében: A Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt" címmel. Tanulmánya rendkívül anyag- és problémagazdag. A párt egész történetét végigkíséri, s minden korszakhoz sok a mondanivalója. Therborn már bevezető soraiban aláhúzza, hogy a modern Svédország utolsó 70 éves történetéből 56 évet, az általános választójog élő rendszere idején a SAP vezetése mellett élte át az ország. A szociológus professzor bizonyos arányszámokat is megad. így az 57 év azt is jelenti, hogy a történelem 80%-át élték át szociáldemokrata vezetéssel és az 1991-es visszaesésig, amikor a SAP elveszítette a választást — az 57 év alatt a választásokon átlagban 1921 és 1985 között a választók 44,8%-ától, 1944 és 1985 között pedig 45%-ától kapott bizalmat. Öt parlamenti választáson a SAP abszolút többséget kapott (az 1938 és az 1968 közötti időszakban). Therborn a SAP életéből külön kiemelt két olyan korszakot, amelyben a fellendülést más-más koncepció, törekvés alapján érték el. Míg az elsőben, az 1930-as években, a szociálpolitikai áttörés volt a meghatározó, a másodikban, az 1960-80-as években, Palme külpolitikája, az önálló hangvételű, és az USA-világpolitikát több ponton élesen opponáló (Vietnam, Chile) és a nukleáris hadi-külpolitikát elutasító irányzat adott Svédországnak markáns és egyedi arculatot. A szinte minden kérdésben töprengő, problémákat felvető Therborn a két korszak eltérő vonásainál mindjárt megjegyzi, hogy az 1930-as években valamennyi külpolitikai kérdésben a SAP kormányok ijesztően kitérőek, tompák voltak: így akár a hitleri fasizmus kihívásával szemben általában, akár a Népszövetség, a kollektív biztonság felerősítésével, s külön a Spanyol Köztársaság megvédése esetén. Therborn tényeket és tendenciákat rögzít, felidézi az akkori SAP vélekedéseket, aggodalmakat is — a kitérés magyarázatára — ám jól kiérezhetően Therborn nem apologéta, sokkal inkább kritikus a SAP akkori arculata és külpolitikája iránt, amivel pontosan ezért szembesítette a Palme-korszak egész más arculatát. Mindebben a szociológusnak volt érzéke arra (ennek külön alfejezetei is szentelt), hogy a vezetők személyi kvalitásait elemezze. Részben ehhez a körhöz tartozik, hogy Therborn rávilágít, hogy а „svéd modell", koncepció és gyakorlat áttörésében milyen nagy szerepet játszott az eszmei megalapozás: а Myrdall házaspár munkáinak megjelenése az 1930-as években, akik Keynestől függetlenül törtek utat a „keynesiánus" megközelítéseknek. S ugyancsak Thernborn, a szociológus húzza alá, hogy az 1930-as évek nagy SAP áttörése, s a „svéd modell" szociális megalapozása idején a korszak három nagy közgazdásza-minisztere (elsősorban az iránytadó E. Wigforss) tulajdonképpen a liberális felfogás irányában indult el, s egyszerűen az élet „kényszerítene" őket rá, hogy а keynesiánus felfogás gyakorlati kivitelezőivé legyenek. Therborn azonban nemcsak ilyen problémákra, fordulatokra hívta fel a figyelmet. így szólt arról, hogy az első modern értelemben vehető politikai párt (vagyis nemcsak a képviselők klubja) a SAP volt, amelynek területi szervezetei is voltak, s ez a felvirágzás az 1880-as évek és 1911 között éppen akkor következett be, amikor a munkásság létszáma hallatlan gyorsasággal szaporodott (14,8%-kal, amivel Svédország még az olyan gyorsan fejlődő országokat is megelőzte, mint Németország és Belgium). S fordítva, az 1911-es választáson, amikor a SAP először „ugrott elő" és vált parlamenti erővé, a párt választói 45%-ban munkások voltak, s ez az arány megmaradt 1917-18-ban, s a 20-as években is. így a SAP-ot sokszor „bélyegezték" meg „munkáspártnak", amit a LO-val (a szakszervezeti szövetséggel) való szoros kapcsolata is alátámasztott. Ugyanakkor jellegzetes, hogy a párt kimagasló négy nagy egymásutáni korszakának vezetője, II. Branting, P. Hansson, T. Erlandcr és O. Palme mind értelmiségiek voltak (igaz, az oly befolyásos LO élén tényleg munkások álltak). S nem pusztán ez bonyolítja megint „a képletet". Miközben a munkásság túlnyomó zöme valóban kitartott a SAP mellett (erre Therborn nagyon sok adatot közöl), jellemző volt, hogy a LO-tól független „fehérgalléros" új tisztviselői-technikus szakszervezetek tagjai az 1956-os választáson 75%-ban a SAP-ra szavaztak (amikor az Erlander-féle sok új szociálpolitikai törvény — gyermeksegély, egészségügy, általános nyugdíj — került а politikai csatározások homlokterébe). Therborn azonban nemcsak ilyen megfigyeléseket telt. Kimutatta, hogy a SAP az elsősorban a nagyvárosi munkásság mellett a falvakban és a 20 ezernél kisebb lakosú városkákban tudott kiépfiteni szilárd szolidaritásra épülő szervezeteket, s ugyanez megfigyelhető a SAP-hoz tartozó ifjúsági szervezeteknél is (amelyek — mint Thernborn megint sok adattal bizonyítja — erősebbek voltak, mint a többi skandináv országban, s e tekintetben csak Ausztriával mutathatók ki hasonlóságok az 1920-1934-es korszakban). A tömegmozgalmak kritikus szemú áttekintése után а szerző vizsgálat alá veszi а SAP felső vezetésének kísérletezését а szövetségesek megszerzésére, hiszen erre а 45%-os átlag-szavazat mellett eleve
