Századok – 1994

Történeti irodalom - Együttélő népek a Kárpát-medencében(Ism.: Radó Bálint) III–IV/785

785 TÖRTÉNETI IRODALOM EGYÜTT ÉLŐ NÉPEK Л KÁRPÁT-MEDENCÉBEN (Szerk.: Ács Zoltán. Bp. 1994. Auktor Könyvkiadó, 258 1.) A kötet a Magyar Televízióban Szakály István rendezésében nemrég nagy sikerrel bemutatott előadássorozat anyagát tartalmazza. Amint azt a szerkesztő, Ács Zoltán előszavából megtudhatjuk, a sorozat ötlete az azóta elhunyt kél jeles kutatótól, Benda Kálmán történésztől és id. Entz Géza művészettörténésztől származik. Céljuk az volt, hogy ismeretterjesztő formában bemutassák а Kárpát-medence népeinek történetét, egyben pedig az együttélés múltbeli nehézségeinek és sikereinek feltárásával a mának és jövőnek üzenjenek: Kelet-Közép-Európában nincs alternatívája az egymás megismerésén alapuló toleranciának. A könyv tizenkét fejezete közül az elsőt Benda Kálmán írta „Történeti áttekintés" címmel. Ismerteti azokat az etnikumokat, melyeket a magyarság а honfoglaláskor а Kárpát-medencében talált: az avar töredékeket és a szlávokat. Szól arról, hogy egyfelől a középkori Európában általában nem a népi hovatartozás, hanem az uralkodó személye kötötte össze a népességet, másfelől pedig а magunkkal hozott hagyomány is azt kívánta, hogy ne különböztessük meg hátrányosan a nem magyarul beszélőket. Valóban, hazánk Szent István király Intelmeinek megfelelően mindvégig befogadó ország volt. Befogadott besenyőket és úzokat, kunokat, Nyugatról pedig vallon, olasznak mondott francia, illetve szász telepeseket. A betelepültek mind büszkén vallották magukat a magyar király alattvalójának. Egyébként sem az etnikum volt a fontos, hanem, hogy ki melyik társadalmi osztályba tartozott. A Szent Korona mint jogi fogalom összefogta a középkor folyamán az összlakosság mintegy háromnegyedét kitevő magyarokat és az egynegyed résznyi nem magyart. A középkor végén újabb népcsoportok beszivárgása indult meg: előbb ruszinok, románok jöttek, majd a török elöl menekülő szerbek és horvátok. Jöttek nemetek is, akik főleg a városokban telepedtek le. A jobbágyfelkelések, az idegen veszedelmek elleni összefogás példáin érzékelteti Benda Kálmán azt, hogy bár természetesen élt а népi identitástudat, de ennek sosem volt politikai jelentése. Az idegen nyelvű nemes is a „natio hungarica" része volt, melyből a magyar paraszt éppúgy ki volt zárva, mint például а román. A népek közötti türelem volt а nálunk - főleg Erdélyben — egyedülálló vallási tolerancia mintaképe is. Végezetül olvasunk a felvilágosodással, a nemzeti ébredésekkel gyökeresen megváltozott szemléletmódról és annak sokszor tragikus következményeiről. Györffy György „Az ősidőktől a középkor végéig" című fejezetben hangsúlyozza, hogy az ötezer évvel ezelőtt Kisázsia felől a Kárpát-medencébe érkező népek a léin megmunkálásának készségét hozták magukkal, majd 3-4000 éve a steppék felől állattartó nomádok érkeztek erre а tájra. Elsőnek a Krisztus előtti évezredben benyomuló keltákat tudjuk azonosítani nyelvileg. A fejezetben szó esik a Hérodotosszal kezdődő történeti hagyományról, а szkíta szarmata hun-kérdésről, a Kézai Simon-féle hun-magyar azonosság tételéről. Györffy György а kettős honfoglalás elméletének is cáfolatát adja. Ezek után áttekinti a magyar honfoglalás menetét, illetve az itt talált népeket. Szól arról, hogyan ment át а gepidák germán „teut" önmegnevezése a tót nép nevére, hogy kik a fehér horvátok, mennyire alaptalan a dákoromán folytonosság elmélete, merre volt tulajdonképpen a románok őshazája, s mikor jelentek meg először Erdélyben. Bíborbanszületett Konstantin szerint a szerbek jóval délebbre laktak, mint ma, a horvátok hazája pedig a tenger mellékén volt. A Dráva-Száva vidékén a magyarul tótnak nevezeU szlavónok éltek, akik nyestbőrrel adóztak. Olvasunk a magyarság fogyásáról а német, cseh morva és bizánci pusztítások, a kun háborúk és a két tatárjárás következtében: а kunok és jászok letelepedéséről, valamint az Árpád-kor végétől megváltozott etnikai összetételű Magyarországról. A „Mohácstól napjainkig" című fejezetben Kocsis Károly először részleteiben ismerteti az 1514— 1711 közötti két évszázad magyarságot sújtó etnikai katasztrófáit, а magyar lakosság gyakorlati eltűnését a Bánátból, Bácskából, а Szerémségből és Szlavóniából, elpusztulásukat, elmenekülésüket az erdélyi-medencéből, az Alföld középső és a Dunántúl déli részéről. A 18. században a tovább folytatódó spontán betelepülés mellett megjelenik a szervezett, Bécsből irányított kolonizáció, minek következtében elsősorban németek költöznek be. 1720 és 1787 között a Kárpát-medence össznépessége 4,1 millióról 9,4 millióra, a magyarok száma 1,9-ről 3,1 millióra, a nem magyaroké pedig 2,2-ről 6,3 millióra nőtt. Ezzel a magyarok számaránya 33%-ra süllyedt. 1867-ben viszont már а magyarok száma 6,2 millió, 1910-ben pedig meghaladja a 10 milliót. Ez a regenerálódás nem az erőszakos magyarosítás eredménye, hanem a magyarok nagyobb természetes szaporodásának és kivándorlásuk kisebb mértékének köszönhető. A trianoni békeparancs szintén polietnikus, csak éppen a történeti, kulturális és gazdasági hagyományoknak ellentmondó, Románia kivételével azóta kétszer alkotóelemeire bomló államalakulatokat kreált. Ehhez járult azóta a magyarok lakta vidékekre és városokba történő erőszakos román, cseh és szerb betelepítés. A fejezetben az 1938-41 közötti magyar revíziós sikerek, illetve a deportálások, majd a német kitelepítés és a lakos-