Századok – 1994
Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674
680 KELEMEN ELEMÉR tankötelesek, s ennek megfelelően az iskolák és a tanítók számának a gyarapodása, ám viszonylag kevesebb az egy iskolára jutó lakosság és az egy tanítóra jutó tanköteles is. Zala iskolahálózatának és néptanítói létszámának gyorsabb ütemű fejlődése részben kompenzálni képes az indulási hátrányokat és a demográfiai gyarapodást, bár a megye pl. az egy tanítóra jutó tankötelesek arányát tekintve 1910-ben — az országos hányadnál is rosszabb átlaggal — a legutolsó a dunántúli mezőnyben. Tolna a mérsékeltebb népességnövekedés és a jelentős iskolafejlesztés eredményeképpen kedvező helyzetbe kerül, a dunántúli középmezőny élére tör, lényegesen eltérve ezzel a dél-dunántúli fejlődés irányától. Itt azonban egy másik, egyre sajátosabb dunántúli, s főképpen dél-dunántúli jelenségre is fel kell figyelnünk: az iskolahálózat előnytelen belső tagoltságára, nagyfokú szétaprózottságára. Az egy iskolára jutó lakosság aránya mutat ugyan bizonyos kiegyenlítődést. (1869-ben 470, 1910-ben 270 a szélső értékek — Baranya és Tolna megye — között a különbség.) A két póluson azonban markánsan kirajzolódik a hazai népiskola-fejlődés két iránya: a koncentráltabb településszerkezetű, gazdaságilag és társadalmilag fejlett területeken a differenciáltabb oktatás lehetőségeit kínáló több tanítós, több tanulócsoportos, osztott népiskola, a másik oldalon pedig az egytanítós, összevont tanulócsoportos, hagyományos kisiskola dominál. A két végletet Moson, Esztergom és Tolna, ill. Baranya és Somogy jelentik. A dunántúli megyék többségében, így az általunk vizsgált területen is, az iskolák száma a század elején már megközelítette a népességszám és a településszerkezet által megszabott optimumot. A fejlődés további útját itt is az intenzifikálás, a belső struktúra finomítása, tehát a tanítói létszám növelése és az osztálybontás jelenthette volna. Ennek azonban a településföldrajzi és gazdasági tényezőkön kívül a lakosság felekezeti megosztottsága is akadályát képezte. Ezek az adatok vezetnek el bennünket a korabeli iskolahálózat jellegzetességeit és fejlettségét, az iskolák és a tanítók arányát mutató viszonyszámhoz, amely a legmegbízhatóbban fejezi ki az eötvösi elgondolás: a hatosztályos, differenciált oktatást nyújtó elemi népiskola megvalósulásának objektív lehetőségeit és mértékét. Igaz, a dél-dunántúli átlag a negyven év alatt csaknem 0,4%-ot javult, de amíg 1869-ben alig volt rosszabb, mint az országos átlag (1,25 - 1,28), 1910-ben már több mint 0,3-del elmarad attól (1,63 - 1,93). Az iskolahálózat minőségi fejlődése, az iskolarendszer differenciálódása tehát nem követte, nem követhette a népoktatás tartalmi megújítását célzó tantervi változásokat (1877, 1905.), s a forma, a szervezet meghatározó módon visszahatott a tartalmi fejlődésre. Az egytanítós felekezeti kisiskola eleve korlátok közé szorította a növekvő követelményeket támasztó népiskolai tantervek megvalósítását. (Más kérdés természetesen, hogy ez a tartalom milyen mértékben felelt meg a zömmel paraszti lakosság igényeinek és szükségleteinek!) A hatosztályos népiskola ugyan fokozatosan elterjedt, az előírt tantárgyak közül azonban maradéktalanul csak a hit- és erkölcstan, valamint az olvasás és az írás tanítása valósult meg. Több tanítós, teljesen osztott népiskolával a megyeszékhelyeken kívül még a korszak végén is alig találkozunk. Az 1907/08-as tanévben kimutatott 1443 dél-dunántúli elemi népiskola közül mindössze 9 volt teljesen osztott, azaz 0,62 százalék; 1022 iskola, azaz 70,82 százalékuk ekkor is egytanítós, osztatlan iskola volt.
