Századok – 1994

Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579

VASI KISISKOLÁK A 17-18. SZÁZADBAN 621 oda nehezen találnak alkalmas személyt. A mesterek jövedelmének Poroszországban is csak a kisebbik részét: néhol egyharmadát, de inkább csak egyötödét-egynegyedét tette ki a tanításért a szülőktől kapott tandíj, amelynek összegét Poroszországban éppúgy, mint Magyarországon, évszázados hagyomány rögzítette, és ezért a valaha tisztes jövedelmet jelentő tandíj az idők folyamán elértéktelenedett. Egy porosz tal­lért két forinttal számolva, a 18. század második felében a vasi fizetések másfél-két­szeresét kapták a porosz tanítók, akik közül az anyaegyházak mesterei, akik kántorok is voltak, háromszor akkora jövedelemre, 40-60 tallérra tehettek szert, mint a filiák­nak „csak" tanító iskolamesterei (az б jövedelmük 13-20 tallér). A bérek egybevetése az árak nélkül természetesen értelmetlen volna: hiába kerestek jobban a jórészt államilag fizetett porosz iskolamesterek a nyugat-magyar­országi, egyházi alkalmazásban álló társaiknál, a jövedelmük így is a falusi hierarchia aljára utalta őket. Vas megyében a 18. század végén, láttuk, a filiák tanítói jóval kisebb fizetést kaptak, mint az erdőőrök, béresek, ökörpásztorok. Nem volt ez más­ként Poroszországban sem: 1764-ben a zosseni tankerület inspektora összevetette a húsz gyereket tanító és 24 tallér 4 garast kereső iskolamester jövedelmét (aki filiában lakván, nem kántorkodott) a helybeli béresek 16-24 talléros bérével. A béres ezen­felül 12 véka rozst, és 24 öl lenvásznat is kapott, míg a tanító csak 5-8 véka rozst — megállapíthatjuk, hogy a béres legalábbis nem clt rosszabbul az iskolamesternél.14 7 A tanítók ezért rá voltak utalva arra, hogy mellékjövedelem után nézzenek. Nyugat-Magyarországon is több iskolamestert találtunk, akik nemcsak sekrestyések, kántorok, jegyzők voltak (ez az iskolamesteri foglalkozás részének számított), és ezért tanítottak csak „mellékesen", hanem ezenfelül kézmüvesmesterséget is űztek. Poroszországban a tanítók mellékfoglalkozása olyan általánosan elterjedt volt, hogy a tanítóknál inkább a kézművesség hiánya tűnt fel. Az itteni iskolamesterek „szemé­ben a tanítás terhes és igen hálátlan mellékfoglalkozásnak tűnik" — írta a germen­dorfi lelkész 1792-ben. I. Frigyes Vilmos király rendeletei nemcsak hogy nem tiltot­ták, hogy szabók, kerékgyártók, takácsok, stb. is tanítsanak, de ezt kimondottan párt­fogolták. Előírták, hogy „iskolamesternek olyan embereket vegyenek fel, akik szor­galmasan dolgoznak (ti. mint kézművesek), azért, hogy ne teljesen a község nyakán éljenek, hanem valamit mellékesen keressenek", sőt a királyi rendeletek a szabómes­terséget a falvakban csak a sekrestyések és az iskolamesterek számára engedélyezték. Ennek megfelelően 1780 és 1806 között 232 brandenburgi falusi iskolamester­ből 133 (57,3%) szabó is volt, további 25 takács vagy más rokonszakma képviselője, 8 cipész, 3 kőműves, 3 ács, és mindössze 18 tanító, azaz 7,8% élt mellékfoglalkozás nélkül. 1770-ben 464 neumarki falusi tanító közül csak 83-nak (17,9%) nem volt mellékfoglalkozása, a tanítóknak több mint a fele, 259 mester (55,8%) szabó is volt.14 8 A poroszországihoz hasonló, alapos összeírások valószínűleg a Nyugat-Du­nántúlon is a feltártnál nagyobb arányban találtak volna kézművesmesterséget is űző iskolamestereket, de ez itt (ellentétben Poroszországgal), ha nem is volt ritka, sem­miképpen sem volt általános. A porosz állam évtizedekkel a Habsburg-birodalom előtt állított fel tanítókép­zőket (korabeli nevükön szemináriumokat), de ezek hatása a 18. század végéig még csak kevéssé jelentkezett. 1799-ben 601 neumarki falusi tanítóból mindössze 21-en (3,5%) végeztek tanítóképzőt, és ezek aránya 1805-ben is csak 4,1% volt.14 9 A tani-

Next

/
Oldalképek
Tartalom