Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
VASI KISISKOLÁK A 17-18. SZÁZADBAN 613 meg lehetett szerezni az iskolán kívül is. A Somogy megyei Csurgóról Hódmezővásárhelyre vándorolt Németh Istvánné, akit a Károlyiak vásárhelyi úriszéke 1746-ban különféle vétkeiért halálra ítélt. Némethné azt állította, hogy a vádban szereplő Mátyással sohasem paráználkodott, hiába verte meg érte a férje, sőt vele Pólya Andrásnénak sem volt dolga. A bíráknak mégis szemet szúrt, hogy Mátyás gyakran járt a Polya-portára, mert így faggatták Némethnét: „Igaz-e, hogy Mátyást ábécére tanította Pólya András? Igaz — felelte — láttam, hogy forgatták az ábécés könyvet." A per többi iratai sajnos elvesztek, így nem tudunk többet sem az alkalmi tanítóról, sem a feleségével meggyanúsított Mátyásról. Annyi azonban kiderül a szűkszavú vallomásból is, hogy a szereplők éppenséggel nem tartoztak a vásárhelyi társadalom elitjéhez, és hogy a felnőtt férfit iskolán kívül, magánszorgalomból tanította az ábécére Pólya András.12 7 Bűnügy kapcsán értesülünk egy másik magántanulóról is. Nagy Ferenc kajáli nemesember teherbeejtette a mostohalányát, majd a gyereket 1734 decemberében egy komáromi fogadóban „felejtette". Mikor a kisgyereket Nagy uram mostohalánya fürösztötte, a kocsmát bérlő árendás gazda „a maga gyermekit tanígatta könvbűl olvasnyi" — emlékeztek vissza a tanúk. Ekkor Nagy Ferenc megszólította az árendást: „bizony okos gyermek ez, ha az enyim volna, nem adnám Komárom városáért", mire Márton uram így felelt: „kend is taníttassa ezen kis gyermeket". Erre Nagy Ferenc így válaszolt: „meg is taníttatom, úgymond, ha fölynő s én élek". Mivel később „megütvén mellyit" tagadta, hogy a gyerek az övé lenne, ez a párbeszéd a perben nagy fontosságot kapott. A fogadós tehát könyvből tanította olvasni a kisfiát — iskola helyett vagy amellett, nem tudjuk, az azonban egyértelmű: a betűk ismeretének nem az iskolamester volt az egyetlen lehetséges forrása.123 Az írástudatlanság azonban ennek ellenére rendkívül széleskörű volt a 17-18. században: akár az iskolában, akár az iskolán kívül tanultak, kevesen sajátították csak el a toll forgatását. Voltak azonban, akik azért nem jártak iskolába, mert odahaza külön házitanító foglalkozott velük. A nemesek iskoláztatása A nemesség alsó, birtok nélküli rétegének gyerekei, ha egyáltalán eljutottak az iskolába, akkor ugyanazokba a falusi kisiskolákba jártak, mint a parasztok. A nemességvizsgálatok alkalmával, amikor a nemesség legalsó, bizonytalan jogállású rétege kereste az igazát, gyakran léptek elő idős parasztemberek, akik elmondták, hogy jól emlékeznek erre vagy arra a nemesre, hiszen valamikor együtt jártak vele iskolába. Ez történt 1778-ban is, amikor egy vármegyei deputáció a vasi Andrásfán a nemességét kereső Osváld család leszármazását kutatta. A bizottságnak nem volt könnyű dolga, az a nemes ugyanis, Osváld István, aki rokonainak családfájáról vallhatott volna, „elméjében megromlott", a kérdésekre nem válaszolt, hanem csak „tibolodott állapottyához képest föllyebb-alább járkált és tivelgett". A nemes helyett végül is Soós Imre, egy 69 éves juhász mondta el az Osváldok genealógiáját. „Mindezeket sárfirnizdói helységben több esztendőkkel való laktábúl és a nevezett Osváldokkal iskolákban jártábúl így lenni tudja" — vallotta. A parasztfiú és a nemesgye-
