Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
590 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY Ilyen tudatlan ember lehetett Tana és Nagykajd közös mestere, akiről azt jegyezték fel, hogy „egy tanulója sincs, mivel maga az iskolamester is keveset tud". Más falvakról szólván, az összeírás egyértelműbb, világosan kiderül belőle, hogy ott a mester azért tanított csak olvasásra, mivel írni maga sem tudott. A nicki — igaz csak ideiglenes — tanító „alkalmatlan a tanításra az olvasáson és a szótagoláson felül". A kemenesaljai Bögötén pedig Gál Márton „csekély tudományú ember, ezért imakönyvekből tanítja olvasni" a gyerekeket, és a közeli Szergény mestere is „csak az olvasás tanítására képes". Árokszállás iskolamestere, Sebastian Steger egyszersmind egyházszolga és varga is volt egy személyben, aki telente harminc gyereket tanított olvasni, írni azonban nem, „mivel arra maga is alkalmatlan". Az írástudatlan iskolamester alakja tehát a 18. század második felében sem tűnt el.43 Szily püspök azt is feljegyezte, hogy tudtak-e a tanítók latinul. Ebből következtethetünk az iskolázottságukra, hiszen a latintudás a gimnázium legalább egy-két osztályának elvégzését feltételezte. A latintudás megítélése persze szubjektív dolog. A négy éven át tartó egyházlátogatás nem adott, nem is adhatott pillanatfelvételt a megye katolikus egyházáról — a kép több helyen „bemozdult". Hegedűs József tanítót előbb Németgencsen, majd egy évvel később Nagysitkén is összeírták, ott tudott latinul, új állomáshelyén már csak magyarul.4 4 Hasonlóképpen elköltözött a vizitáció alatt Istiván József iskolamester, Pinkamindszenten még beszélt latinul, mire Petőolaszkára ért, úgy látszik, már elfelejtett.4 5 Igen közelítő értéke van tehát annak, hogy Szily püspök szerint a tanítók pontosan egyötöde (46 mester) tudott latinul. Megerősíti viszont ezt a számot, hogy a nyolc évvel korábbi iskolaösszeíráskor a tanítók 17%-a (36 mester) tanította a latin nyelvet is, igaz, általában csak a ragozásokat. Hiába írta tehát elő 1777-ben az első Ratio Educationis azt, hogy a falun lakó nemesek gyerekeit és az értelmesebb parasztfiúkat is oktatni kell a latin nyelvre, erre a tanítók mintegy négyötöde latintudás híján alkalmatlan volt.46 Ugyanakkor a jánosházi, a sárvári és a károlypáttyi iskolákban 1770-ben olyan magas szinten folyt az latintanítás, hogy az innen kikerülő diákok könnyedén folytathatták tanulmányaikat a jezsuita gimnázium második, illetve harmadik osztályában.4 7 írástudatlan és gimnáziumi szinten oktató mestereket egyaránt találunk tehát a 18. század második felében. Mindig is voltak jó és rossz tanítók, de ekkora különbségek csak a rendszeres tanítóképzés megindulása előtt voltak elképzelhetők. A tanítók szintjének rendkívüli hullámzását legjobban az egyházasszecsődi iskolában tudjuk nyomon követni. 1770-ben iljabb Mészáros Ferenc volt az egyházasszecsődi iskola mestere, aki a gyermekeknek nemcsak írást-olvasást, de még némi latint is tanított. A szomszédos Egyházashollóson idősebb Mészáros Ferenc, valószínűleg az előbbi apja, oktatott, az írás és olvasás mellett szintén a latin nyelv alapjaira, sőt számtanra is. A katolikusok a katekizmust tanulták, de a mester reformátusokkal is törődött: nekik „saját könyveik olvasását" tanította. Mindkét tanító a legtöbbet nyújtotta tehát a tanítványainak, ami ebben az időben egy falusi iskolában egyáltalán lehetséges volt. A következő évben azonban már egy új tanító: Mészáros János, akit foglalkozása után Mester Jankónak is neveztek, volt az iskolamester Egyházasszecsődön. (Azt, hogy rokona vagy névrokona volt-e az elődjének, nem tudjuk.) Sok korhelységét és „tekergését" megunva, az elöljáróság elhatározta,-hogy elfogatja és katonának adja. A két egymást követő szecsődi tanító közti különbséget nem annyira
