Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
558 DIÓSZEGI ISTVÁN A szövetségi kancellár, aki pedig mindezideig nem volt mentes az Angliával szembeni rosszhiszeműségtől, jobban megértette a brit diplomácia szándékait, mint az információkat egyoldalúan értelmező londoni nagykövet. Az alarmírozó híreknek kisebb jelentőséget tulajdonított, mint annak a már november 12-én kapott értesítésnek, hogy a brit kormány a német főhadiszállásra szándékozik küldeni Odo Russelt, a helyettes külügyi államtitkárt. Bismarck a jelzést úgy értelmezte, hogy a brit kormány német közvetítést akar igénybevenni a válság megoldására. Kedvezőbb pozíciót álmában sem remélhetett. A november 21-én tárgyalóasztalhoz ülő Odo Russelnek mindamellett végig kell hallgatnia a szövetségi kancellár hosszadalmas fejtegetését arr6!, hogy a párizsi szerződés korlátozó intézkedései elviselhetetlenek voltak Oroszország számára, hogy a cári kormány által választott időpont nem kedvezett Poroszországnak, és hogy ő nem érzi hivatottnak magát arra, hogy a Poroszország iránt barátságos hatalom eljárásának nemzetközi jogi vonatkozásait bírálat tárgyává tegye. Csak a háromórás monológ után mondta ki azt, amit a brit kormány tulajdonképpen várt tőle: a párizsi szerződést aláíró hatalmak képviselői üljenek össze konferenciára a felmerült kérdések rendezése céljából.171 A konferencia-javaslat aranyhíd volt az egyoldalúan eljáró Oroszország és a presztízsét féltő Anglia számára. A nagyhatalmi tanácskozást Pétervárott utólagos jóváhagyásnak, Londonban pedig a szerződés revideálására hivatott tényleges eljárásiak tekinthették. Az államközi kapcsolatokban ritkán adódik ilyen tudathasadásos állapot, de mindkét fővárosban egyetértéssel találkozott Bismarck indítványa. Néhány napon belül, bár a Monarchia komoly fenntartásokat fogalmazott meg, a párizsi szerződést aláíró hatalmak hozzájárulása is megérkezett. November 25-re abban is megegyeztek, hogy London legyen a konferencia helyszíne. A íolytatás német szemszögből nem volt már igazán kritikus, a szövetségi kancellár azért továbbra is óvatos maradt. November 28-án utasította Bernstorffot, hogy azonnal hagyja ott a konferenciát, ha a német-francia háború szóba kerül, és lelkére kötötte, hogy odaadóan támogassa Oroszországot. Mint írta, továbbra is az a legnagyobb veszély, hogy Oroszország átmegy a németellenes táborba, ezért még a látszatát is el'kell kerülni annak, hogy Poroszország cserbenhagyja Oroszországot.17 2 Mindent körülményesen előkészített, mégsem tudott szabadulni a gyanútól, hogy a konferencián azért váratlan dolgok is történhetnek. Jónak látta ezért, hogy az általa indítványozott nagyhatalmi tanácskozás megkezdését lehetőség szerint minél tovább késleltesse. Törekvésében az orosz aggodalmaskodás és az osztrák-magyar okvetetlenkedés is kezére játszott. A londoni konferencia így csak 1871. január 17-én nyílt meg, olyan időpontban, amikor a német-francia háború befejezése belátható közelségbe került. Az orosz körjegyzék nyilvánosságra kerülését követő napokban a szövetségi kancellár természetesen a Monarchia magatartására is figyelmet fordított, de gondolatai korántsem forogtak úgy Ausztria körül, mint a spanyol trónválság idején.173 Schweinitz jelentéseiből leszűrte magának, hogy miután Beust magáévá tette Andrássy álláspontját, a Monarchiával mint a szélsőséges megoldás szorgalmazójával kell számolnia, de azt is tudta, hogy az osztrák-magyar radikalizmus csak brit egyetértés esetén lehet veszélyes. A különböző jelzések alapján biztosra vette, hogy a Monarchia elgondolásai nem találnak majd kedvező fogadtatásra Londonban, ezért meg-
