Századok – 1994
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517
BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 543 szág között, minden bizonnyal előállna. Levelét pedig azzal a konklúzióval zárta, hogy Andrássy, mint az osztrák-magyar politika irányítója befelé hasznosabb, kifelé pedig károsabb lenne, mint az Andrássy által ellenőrzött Beust.9 2 Nehéz szabadulni a gyanútól, hogy Schweinitz az egész hosszú elaborátumot csak azért készítette, hogy ezt az utolsó mondatot leírhassa. A német egyesítés legvégső szakaszában Bismarck látványosan eltért korábbi politikai gyakorlatától. Königgrätz után, a ránehezedő belső nyomás ellenére is elzárkózott attól, hogy osztrák területeket annektáljon, sőt arra is hajlamosnak mutatkozott, hogy a délnémet csatlakozás tolerálása fejében Franciaországot területi kompenzációban részesítse. Most, hogy a háború során a német fegyverekre mosolygott a hadiszerencse, nyomtalanul eltűnt a korábbi mértékletesség, és augusztus közepétől Elzász-Lotaringia megszerzése lett a német külpolitika államilag legitimált célkitűzése. Hogy mi váltotta ki a bismarcki külpolitika fordulatát, és hogy miért lett a status quo-t respektáló és kompenzációra is kész kancellár az annexió lelkes, .Mármár megszállott szószólója, arra a német történetírás az utóbbi száz év során a legkülönbözőbb magyarázattal szolgált. Abban a tekintetben azonban konszenzus állott fenn, hogy az annexió eredetileg nem Bismarck ötlete volt; a kancellár csupán hagyta magát meggyőzni a stratégiai szempontokat hangoztató vezérkartól, és engedett annak a nyomásnak, amely a német nemzeti közvélemény részéről ránehezedett. A későbbi kutatások megbontották ezt a konszenzust és bebizonyították, hogy a kancellár, akinek mentalitásával ez különben sem egyezett, korántsem töltött be ilyen passzív szerepkört. Újabb konszenzus azonban nem keletkezett, mert Bismarck indítékait illetően továbbra is eltérőek maradtak a vélemények. A különféle magyarázatok sorában a belpolitikai és az európai politikai szempont került előtérbe és kapott a legnagyobb hangsúlyt. Az előbbi szerint Bismarck elgondolásában Elzász-Lotaringia a német államok közötti összekötő kapocs szerepét töltötte be, és az annexió, mint olyan, arra szolgált, hogy a közös tulajdonlás érzésének felkeltésével, a lehetséges francia revansot feltételezve, a német össztartozás tudatát erősítse. Az elgondolás a két francia tartomány „Reichsland" státusában öltött aztán testet. Az utóbbi, az európai politikai argumentáció szerint Bismarckot a tartós európai béke szempontjai vezették: az annexióval azt a lehetőséget akarta kiküszöbölni, hogy az egyébként túlságosan erős Franciaország újra az európai egyensúlyt veszélyeztethesse. Elzász-Lotaringia német birtoka ebben az értelemben az európai béke és biztonság érdekeit szolgálta.93 A vitatott kérdésben a történész ítéletalkotását a rendelkezésre álló források megkönnyítik, és meg is nehezítik egyszerre. Megkönnyítik, mert Bismarck augusztus közepétől igen sokszor nyilatkozott az annexióról, megnehezítik, mert megnyilatkozásai csaknem kivétel nélkül diplomáciai használatra szolgáltak. Ez utóbbi műfajnak pedig inkább a szimulálás és a disszimulálás, mint a dolgok néven nevezése a sajátja. A magunk részéről a sokféle bismarcki argumentum közül, amelyeket az alábbiakban még érinteni szándékozunk, azokat tartjuk mértékadóaknak, amelyek a német biztonság követelményeihez kapcsolódnak. A kancellár számos utasításában leírta, hogy
