Századok – 1994

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck és Andrássy 1870–1871-ben III–IV/517

BISMARCK ÉS ANDRÁSSY 1870-1871-BEN 543 szág között, minden bizonnyal előállna. Levelét pedig azzal a konklúzióval zárta, hogy Andrássy, mint az osztrák-magyar politika irányítója befelé hasznosabb, kifelé pedig károsabb lenne, mint az Andrássy által ellenőrzött Beust.9 2 Nehéz szabadulni a gyanútól, hogy Schweinitz az egész hosszú elaborátumot csak azért készítette, hogy ezt az utolsó mondatot leírhassa. A német egyesítés legvégső szakaszában Bismarck látványosan eltért korábbi politikai gyakorlatától. Königgrätz után, a ránehezedő belső nyomás ellenére is el­zárkózott attól, hogy osztrák területeket annektáljon, sőt arra is hajlamosnak mutat­kozott, hogy a délnémet csatlakozás tolerálása fejében Franciaországot területi kom­penzációban részesítse. Most, hogy a háború során a német fegyverekre mosolygott a hadiszerencse, nyomtalanul eltűnt a korábbi mértékletesség, és augusztus közepé­től Elzász-Lotaringia megszerzése lett a német külpolitika államilag legitimált cél­kitűzése. Hogy mi váltotta ki a bismarcki külpolitika fordulatát, és hogy miért lett a status quo-t respektáló és kompenzációra is kész kancellár az annexió lelkes, .Már­már megszállott szószólója, arra a német történetírás az utóbbi száz év során a leg­különbözőbb magyarázattal szolgált. Abban a tekintetben azonban konszenzus állott fenn, hogy az annexió eredetileg nem Bismarck ötlete volt; a kancellár csupán hagyta magát meggyőzni a stratégiai szempontokat hangoztató vezérkartól, és engedett an­nak a nyomásnak, amely a német nemzeti közvélemény részéről ránehezedett. A későbbi kutatások megbontották ezt a konszenzust és bebizonyították, hogy a kan­cellár, akinek mentalitásával ez különben sem egyezett, korántsem töltött be ilyen passzív szerepkört. Újabb konszenzus azonban nem keletkezett, mert Bismarck in­dítékait illetően továbbra is eltérőek maradtak a vélemények. A különféle magyará­zatok sorában a belpolitikai és az európai politikai szempont került előtérbe és ka­pott a legnagyobb hangsúlyt. Az előbbi szerint Bismarck elgondolásában Elzász-Lotaringia a német államok közötti összekötő kapocs szerepét töltötte be, és az annexió, mint olyan, arra szolgált, hogy a közös tulajdonlás érzésének felkeltésével, a lehetséges francia revansot felté­telezve, a német össztartozás tudatát erősítse. Az elgondolás a két francia tartomány „Reichsland" státusában öltött aztán testet. Az utóbbi, az európai politikai argumen­táció szerint Bismarckot a tartós európai béke szempontjai vezették: az annexióval azt a lehetőséget akarta kiküszöbölni, hogy az egyébként túlságosan erős Franciaor­szág újra az európai egyensúlyt veszélyeztethesse. Elzász-Lotaringia német birtoka ebben az értelemben az európai béke és biztonság érdekeit szolgálta.93 A vitatott kérdésben a történész ítéletalkotását a rendelkezésre álló források megkönnyítik, és meg is nehezítik egyszerre. Megkönnyítik, mert Bismarck augusztus közepétől igen sokszor nyilatkozott az annexióról, megnehezítik, mert megnyilatko­zásai csaknem kivétel nélkül diplomáciai használatra szolgáltak. Ez utóbbi műfajnak pedig inkább a szimulálás és a disszimulálás, mint a dolgok néven nevezése a sajátja. A magunk részéről a sokféle bismarcki argumentum közül, amelyeket az alábbiakban még érinteni szándékozunk, azokat tartjuk mértékadóaknak, amelyek a német biz­tonság követelményeihez kapcsolódnak. A kancellár számos utasításában leírta, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom