Századok – 1994
Történeti irodalom - Müller Frank: Die „Brüning Papers” (Ism.: Németh István) II/460
TÖRTÉNETI IRODALOM 462 seredett és kiábrándult ember lett. 1951-1955 között professzorként Kölnben tanított, de nyugállományba helyezése után 1955 szeptemberében elhagyta az NSZK-t, hogy a hivatalos verzió szerint „könyvén dolgozzon". Politikai visszaemlékezéseiben félreismerhetetlen kísérletet tesz arra, hogy kormányzásának értelmét a gazdasági és pénzügyi szükséghelyzetre vezesse vissza. Ennek hátterét a weimari alkotmányos rendszer bírálatából levezetett tézis alkotja a weimari pártparlamentarizmus csődjéről. Kabinetje eszerint nem tudatos elnöki kabinet volt, amely a jobboldali pártokra támaszkodva igyekezett meghatározni a birodalom politikai fejleményeit, hanem kényszerből született válságkabinet a birodalom pénzügyi helyzetének szanálására és a Young-terv határozatainak pénzügytechnikai végrehajtására. Ehhez kapcsolódik Brüning alapvető tézise, hogy demokratikus rendszerek egyedül csak a széleskörű jólét szakaszaiban életképesek. írásain végigvonul a szándék, hogy a külpolitika primátusával folytatott — s már kortársai által is vitatott — gazdaság- és pénzügypolitikát tárgyalási kényszerekkel igazolja. Bel- és külpolitikai érvekkel igyekezett elutasítani a tudatos deflációs politika vádját. Hasonlóképpen határozottan visszautasította azt a szemrehányást, hogy a válság tetőpontján akadályozta a ciklusellenes konjunktúrapolitikát. Sokkal inkább a birodalmi adósságszolgáltatást hibáztatta azért, hogy el kellett halasztania a válság stabilizációjára állítólag már előkészített intézkedéseit, s így 1932 tavaszán nem tudott beavatkozni a fejleményekbe. Sokat emlegetett gazdaságélénkítési és munkateremtési programjáról önvallomásai megerősítik azt a korábbi véleményt, hogy Brüning tervei az ismert nem termelő szférák — külvárosi települések, autó- és víziutak, mezőgazdasági öntözés — hitelhez juttatására irányultak, amelyeket később a nemzetiszocialisták átvettek. A levelezésében konjunktúrapolitikai csodaszernek feltüntetett tervek hatását messze túlbecsülte, amelyek a politika valamennyi jelentős területén kirajzolódó jelenségekkel együtt Brüning bukásához vezettek „száz méterrel a cél előtt". Brüning tudatosan összekapcsolta kabinetje megbuktatását és a nemzetiszocializmus felemelkedésének felelősségét. Leveleiből kiviláglik a szemrehányás, hogy Franciaország a Young-terv iránti kompromisszumok nélküli ragaszkodásában a német márka tervezett leértékelésekor, majd a német-osztrák vámunió megakadályozásával, végül a genfi tárgyalásokon a német leszerelési javaslatok megtorpedózásával közvetve az NSDAP erősödését támogatta. Ebben a konstrukcióban a francia nehézipart is elmarasztalta a nemzetiszocialista párt hatékony pénzügyi támogatása miatt, s a berlini francia nagykövetet, majd később a birodalmi pénzügyminisztérium frankofil vonzalmú államtitkárát megbuktatása kezdeményezőinek tekintette. Ebben az értelemben központi szerepet tulajdonította az 1932 áprilisi genfi leszerelési konferenciának, ahol Stimson amerikai külügyminiszterrel elfogadtatta a német leszerelési javaslatokat, s megszerezték hozzá Anglia és Olaszország hozzájárulását is. A „leszerelési formula" — Irta Brüning — egyedül a francia kormány intranzigens magatartásán bukott meg, amely a nemzetiszocialisták hatalomra juttatására törekedve, titokban támogatta őket. A közeli siker meghiúsulása pedig nemcsak Németországot fosztotta meg a remélt belpolitikai könnyítésektől, hanem megsemmisített több, a válság leküzdésére irányuló nemzeti és nemzetközi kísérletet. Mindazonáltal jogos Brüning törekvése, hogy a maga javára írja a leszerelési tárgyalások sikerét, amely röviddel később a Papen-kormány ölébe hullott. Irataiban kancellári elbocsátása okát és vétkeseit három, személyekhez köthető cselekvési motívumra vezette vissza: a fegyverkezési lobby (Schleicher, Blomberg, François-Poncet), a korrupció (Meißner, Oskar von Hindenburg) és politikájának túlzott frankofil ellenzője (Schäffer). A birodalmi pénzügyminisztérium korábbi államtitkárát még háború utáni levelezéseiben is bukása legfőbb felelősének tekintette, s mindent elkövetett diszkreditálására. Személyében az adenaueri, Franciaországhoz közeledő politika fő mozgatóját látta, amelytől az NSZK önálló külpolitikáját féltette. Megértőbben kezelte viszont a „vétleneket": a Németnemzeti Néppártot (DNVP) és utolsó elnökét, Alfred Hugenberget, illetve a porosz junkerséget Háború utáni levelezésében többször felbukkant az érvelés, hogy német nemzeti érdekből nem kíván nyilvánosan állást foglalni kancellárságának néhány eseményéről. A „hallgatás Németország érdekében" szándékát magánlevelezéseiben Ludwig Kaas Centrum-párti elnök 1928-1933 közötti tisztességtelen pénzügyeivel és a nácikkal szembeni kompromisszumkészségével magyarázta. Kaas prelátusra vonatkozó „leleplezései" ugyanis érintették volna állítólagos pronemzetiszocialista beállítottságát A „hallgatást" közelebbről szemlélve azonban úgy tűnik, hogy annak valódi haszonélvezője maga Brüning volt, aki részben ezzel indokolta visszaemlékezései megjelenésének kitolódását. Valójában semmiféle „hallgatásról" nem volt szó: amit arra érdemesnek ítélt, azt vagy másokkal mondatta el, vagy kéretlenül sokak tudomására hozott. Ezek közé tartoztak von Kaas illegális pénzügyei, a prelátus és Pacelli bíborosi állam-