Századok – 1994

Történeti irodalom - Jemnitz János: Léon Blum 1872–1950 (Ism.: Harsányi Iván) II/456

458 TÖRTÉNETI IRODALOM 458 eldönthető kérdésről van szó, azt mutatja, hogy Blum és pártja — némi mérlegelés után — 1924-ben, majd 1929-ben megtagadja Herriot, illetve Daladier kormányaitól azt a támogatást, amelyet az SFIO (a francia szocialista párt) közvetlen kormányrészvétele jelentett volna. Jemnitz azonban nem egyszerűsíti a képletet egykori idejétmúlt tételekhez való ragaszkodásra. Kimutatja: Blum esetében ebben a fő szerepet az játszotta, hogy a demokratikus polgárság, és korabeli vezető politikai képviselete, a radikális párt a felsorolt esetekben nem vállalta azokat a szociális reformokat, amelyek nemcsak az SFIO vezetői, hanem tömegei számára is érzékeltették volna, hogy valóban az ő ügyükről van szó. Blum a legnagyobb veszélyt abban látta, hogy az SFIO elveszíti a kapcsolatot támogatói táborával, hogy a demokrácia és a szociális haladás ügye elválik egymástól. Ezért módosította álláspontját 1936-ban, amikor úgy érezte: a népfrontkormány révén a kétféle előrelépés összeegyeztethető. A korabeli szocialisták számára a leggyötrőbb kérdés kétségtelenül a célok időbeni elhelyezése volt — és ezt Jemnitz jól érzékelteti. Minthogy a tőkés társadalom mindenoldalú meghaladását a történelmi feltételek nem tették lehetővé — és ennek a bizonyítékát látta Blum a szovjet gazdasági és politikai fejlődés vargabetűiben —, arra kívánt összpontosítani, hogy a fizikai és a szellemi munkát végzőknek a tőkés viszonyok keretében biztosítsák a szociális jólét, a politikai jogok és a kulturális fölemelkedés lehetséges maximumát. Sőt: ennek nemegyszer forradalmi jelentőséget tulajdonított. A kérdés ilyen kezelése egyfajta baloldali nézőpontból — és nemcsak a kommunistákéból — olyannak tűnt, mintha Blum világlátásában és irányvonalában a verbális radikalizmus és a gyakorlati posszibilizmus elegyedne; durvább megközelítésben: mintha az utóbbit az előbbivel leplezné. Blum egyes megfogalmazásai látszólag tápot adnak ennek a feltételezésnek. Mert mit jelentsen pl. az, hogy „a pártnak sohasem szabad visszariadnia az alkalomtól, ha a hatalmat megragadhatja, bármilyenek legyenek is a parlamenti erőviszonyok és az általános politikai helyzet"? (1933. július 20.) S mire gondol, amikor azt írja: „a pártban legyen bátorság és merészség, hogy forradalmi szint adjon ennek a hatalomvállalásnak"? És az hogyan értelmezhető, hogy „a proletariátusnak meg kell ragadnia a hatalmat, még akkor is, ha a szocializmust nemcsak megvalósítani, de előkészíteni sem tudja"? S mi a tartalma az 1934 májusi toulouse-i kongresszuson Blum javaslatára elfogadott határozat azon mondatának, hogy „a fasizmus és a demokrácia között választani ma a fasizmus és a szocializmus közötti választást jelenti"? Egy olyan korszakban, amikor a Kominternben már érlelődött az a felfogás, hogy az adott helyzetben a munkásságnak nem a fasizmus és a szocializmus, hanem a fasizmus és a demokrácia között kell választania? Jemnitz tulajdonképpen — hallgatólag — megadja a választ, de itt feltehetőleg a szerző gyakorlati dilemmájába is ütközünk. A birtokában lévő anyag és annak fölényes ismerete, úgy vélem, elegendő lett volna ahhoz, hogy ne egy Blum-életrajz szülessen, hanem olyan, amely bizonyos ideig — minden mulandó — a Blum-életrajz lehetett volna, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Erre a Blum-életrajzra azonban a hazai szellemi piacon pillanatnyilag nincs vevő. A kiadói, anyagi szempontok a szerzőt a jelek szerint belekényszerítették abba, hogy „balladai" szerkesztésben, nagy ugrásokkal, a fő vonásokat felvázolva dolgozzon, tartózkodva a terjedelmesebb magyarázatoktól. Ettől könyve szikárabb lett, elsősorban a szakmának szóló írás, noha több okból is jó lenne, ha a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is forgatná. A fentebbi kérdésre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy behatóbb magyarázat nélkül Blum idézett megnyilvánulásai félreértést szülhetnek. Ha nem világítunk rá arra, hogy az idézett szóösszetételek Blum (és sok más szociáldemokrata) szótárában nem a népszerűséget célzó szószátyárkodásból erednek, hanem szótanilag mást jelentenek, mint a leninizmus itthon érthető okokból megszokottabban hangzó értelmezésében, akkor valóban sajátos zűrzavar benyomása keletkezik. Holott alighanem a szociáldemokrácia nagy titka rejtőzik mögöttük. Olyan titok, amely a helyzetek függvényében vált nagy sikerek és fájdalmas, de legtöbbször átmeneti kudarcok forrásává. Jemnitz ezt a dilemmát — valóban dióhéjban — úgy oldja föl, hogy Blum egy cikkének címe kapcsán hangsúlyozza: Blum esetében forradalom és reform viszonya nem „vagy-vagy" felfogásban jelenik meg, hanem az „és" kötőszóval összefűzve, a reformokból történetileg felépülő, forradalmi jelentőségű változások értelmében. A már idézett 1933 júliusi cikkből még egy passzust tesz hangsúlyossá, amely ugyancsak alkalmasnak tűnik ennek a látszólagos, vagy valóságos ellentmondásnak az oldására: azt a nagyon időszerűen hangzó Blum-megállapítást, hogy „a hatalom birtoklása nem a szocializmus lényege". A politológust itt bizonyára az is érdekelné, hogy ha nem a lényege, hát mennyire л feltétele. Itt viszont a hatalom (uralom, stb.) szó értelmezésének a hasonló problémájába ütköznénk. A szerzőt egyébként is jobban foglalkoztatják maguk a folyamatok, mint rövidre zárható minősítésük, vagy a belőlük levezethető, napjainkban olykor gyanúsan közhelyszerű, aktualizált következtetések. Legalábbis bizonyos konzekvenciák levonását az olvasónak engedi át, hogy ehelyett újabb gondolkodnivalót tárjon elébe. És mégis, az egymásba érő törté-