Századok – 1994

Történeti irodalom - Why the Confederacy lost (Ism.: Urbán Aladár) II/448

452 TÖRTÉNETI IRODALOM 452 1863-ra az Unió katonai stratégiája kialakult: a Mississippi megnyitása, Tennessee állam teljes meghódítása — és ezzel a Georgiába való behatolás lehetőségének megteremtése — volt a cél, valamint egyidejűleg a Fredericksburgnál, vagyis Washingtontól 50 mérföldre állomásozó Lee erőinek eltávolítása vált kívánatossá. Ez utóbbi azonban kudarcot vallott, mert Lee — nagy áldozatok árán — visszaverte a támadást. Az így előállott helyzetben — mondja a szerző — Lee el akarta kerülni a megújuló északi támadás esetén a várhatóan nagy veszteségekkel járó további védekezést. Ezért ismét átkelt a Potomacon és most a háborút Pennsylvania területére vitte át. Július elején azonban három napos csatában Gettysburg-nél súlyos vereséget szenvedett, s mivel utánpótlása bizonytalan volt, sietve visszatért Virginiába. A vállalkozás nem mérlegelte a várható visszavonulás logikus politikai következményeit. Lee kudarcának politikai súlyát növelte, hogy Gettysburg-gel egyidejűleg Grant tábornok elfoglalta a Mississippi mentén a régen ostromolt Vicksburgöt. Bár az erődnek a Konföderáció számára nem volt különösebb jelentősége, annál nagyobb súlya volt a közvélemény szemében a nagy folyam utolsó előtti erődjének elvesztése. Észak számára az 1863 nyarán elért sikerek a győzelem reményét ígérték, míg Délen egyre többen kezdtek kételkedni annak lehetőségében, hogy ésszerű áldozatok révén sikerül a függetlenséget biztosítani. 1863-64 telén — mondja a szerző — Grant módosította az Unió stratégiáját, amely nem annyira területszerzésre, mint inkább az ellenséges hátország elleni portyázásokra épült, hogy ezzel a Konföderáció utánpótlását, a megtermelt készletek felhasználását akadályozzák. így a tél folyamán Tennessee és Georgia határvidékén folytatott hadműveletek után Sherman georgiai behatolásának nagyobb volt a jelentősége, mint a Richmond körül kirobbanó újabb harcoknak, pedig az érdeklődés középpontjában az utóbbi események álltak. Itt az 1864 márciusában az Unió egész hadereje fölött a főparancsnokságot átvevő Grant kezdte meg a hadműveleteket, amelyek során május-júniusban nagy áldozatok árán DNy-ról 20 mérföldre megközelítette ugyan Richmondot, de Petersburgnál megállították és lövészárok-háborúra , kényszerült. Bár Lee komoly emberveszteséget szenvedett, a közvélemény kudarcnak tekintette Grant saját emberanyagát nem kímélő erőfeszítéseit, s ez veszélyeztette Lincoln újraválasztását. Csak Sherman sikere, hogy szeptember l-jén bevonult Atlantába (Georgia fővárosába) fordította meg Északon a hangulatot Amikor pedig Lincoln győzött, vagyis a „békepárt" vereséget szenvedett, a déliek önbizalma jelentősen csökkent, amit a dezertálások megnövekedése jelzett. így nyert kiemelkedő politikai jelentőséget, hogy Sherman november közepén elindult Atlantából és arácsonyra Savannahnál elérte a tengert. Ezt követően 1865 elején Északnak fordult, hogy South, majd North Carolina területén vonuljon Virginia felé. A szerző szerint ennek olyan politikai, illetve morális hatása volt, hogy a térség konföderált erőinek 40 százaléka dezertált. Összegezésül a szerző megállapítja, hogy Dél eredeti stratégiája, amely területének kemény védelmére kívánt szorítkozni, helyes volt abban az értelemben, hogy anyagi és emberi erőforrásait meg kívánta védeni az Unió haderejétől. Ez a stratégia azonban az összeütközések kényszerű vállalását eredményezte, amely a súlyos veszteségek miatt komolyabb morális következményekkel járt mint az esetleges visszavonulás. (Ez utóbbi utánpótlási gondoknak és a gerillák zaklatásának tette volna ki Észak haderejét.) A visszavonulás taktikáját azonban politikai okokból sem lehetett vállalni, mert az fenyegette volna a rabszolgaság intézményét. Az Unió előnyösebb helyzetben volt mert katonai és politikai célkitűzéseit általában össze tudta hangolni. Ennek kapcsán viszont felmerül a kérdés — mondja a szerző —, hogy a portyázás sikerre vezető északi taktikáját miért nem lehetett egy évvel hamarabb alkalmazni? Ez esetben talán a háború jelentősen megrövidül, s az áldozatok száma is kisebb. A kötet harmadik tanulmányának szerzője Gary W. Galagher, a Pennsylvania State University professzora. Fontosabb munkái: Stephen Dodson Ramseur: Lee's Galant General (1985), továbbá szerkesztője és társszeizője az Anlietam: Essays on the 1862 Maryland Campaign (1989) és Struggle for the Shenandoah: Essays on the 1864 Valley Campaign (1991) című köteteknek. Az itt közölt tanulmányát címét egy idézet felhasználásával adja: „»Upon their Success Hang Momentous Interests«: Generals", ahol a sikert — amelytől „hatalmas érdekek" függenek — Lee 1863 júniusi Pennsylvania államba történt hadjáratától várták. A szerző mindenekelőtt leszögezi, hogy nem ért egyet azokkal a véleményekkel, amelyek szerint Észak győzelme nem a harcmezőkön dőlt el, így a tábornokok szerepe elhanyagolható. A dolgozat célja éppen annak megmutatása, hogy a katonai vezetés milyen fontos szerepet játszott a háború kimenetelében. Ugyanakkor valójában csak három tábornok szerepét tartja fontosnak: az Unió oldalán Grant és Sherman, a Konföderáció hadseregében pedig Lee azok, akiknek a szerző szerint elhatározó szerepük volt. Grantot sokáig „a mészáros" jelzővel illették, főleg a déli rokonszenvű szerzők, akik szerint a tábornok kíméletlenül alkalmazta túlerejét Lee seregének tönkretételére. A szeiző azonban arra hivatkozik, hogy az ember- és nyersanyagfölény még nem garancia a győzelemre, s a kutatás nem tagadhatja Grant eldöntő szerepét Észak győzelmének biztosításában. Ebben Sherman tábornoknak, Grant elképze-