Századok – 1994

Történeti irodalom - Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931) (Ism.: Erényi Tibor) II/445

TÖRTÉNETI IRODALOM 447 ben fellépő ellenforradalom aktív hívei voltak s ezzel mintegy ellensúlyozták a polgári radikális, szociáldemokrata és kommunista mozgalmakban működő zsidók — általa károsnak ítélt — tevékenységét Ezt a felfogást kétségkívül erősítette a polgári radikalizmus bizonyos fokú doktrinersége, a szociáldemokrácia és főleg a kommunisták soraiban jelentkező sokszor bomirtan vallásellenes érvelés. Az 1919-1921-es a „különítményesek" által elkövetett gyilkosságokat természetesen Szabolcsi erőteljesen kárhoztatja. Az emlékiratokban idézi akkori sajátmagát. „A keresztény vezetőségek akkor követték el a legnagyobb hibát, midőn nem a zsidóságra támaszkodtak a bolsevizmus elleni küzdelmükben, mert nem volnának odaadóbb, hívebb segélycsapataik, mint a zsidók." A zsidó hitfelekezeten belüli vitákról itt nem szólhatunk, azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy Szabolcsi Lajos számára az irányadó, mélységesen tisztelt személyiség Vázsonyi Vilmos. Az б liberalizmusát osztja; s közben nem győz — jogosan, a tényekkel alátámasztottan — hivatkozni a zsidóság háborús áldozataira, a trianoni ország izraelita vallású lakosságának és az elcsatolt területeken élő zsidóságnak magyar hazafiasságára. Az antiszemitákat persze ez az érvelés még kevésbé győzte meg, mint az 1918 előtti. A társadalmi ellentétek még élesebbek voltak mint a „békeidők"-ben, szinte az ország puszta léte is kétségessé vált. Az elmondottak alapján világos, hogy miért fogadta örömmel a „vázsonyista" Szabolcsi Lajos a Bethlen-féle konszolidációt, miért méltatta a miniszterelnök és munkatársai (elsősorban Klebelsberg) működését. Az elismerés sok szempontból jogosult volt. A nagy gazdasági válság azonban egy évtizeddel később elsöpörte Bethlen kormányát Szabolcsi egy minden korábbinál nagyobb veszély előszelét érzékelte. (Ráadásul — számos kortársától eltérően tudta —, hogy Bethlen után nem liberális, hanem kifejezetten jobboldali fordulat következik.) Ami a hitleri hatalomrakerülés körüli éveket illeti: figyelemre méltó Szabolcsi Lajos Gömbös-ábrázolása. Joggal nem tekinti a későbbi miniszterelnököt nácinak, hanem kétarcú politikusnak, aki sokat megőrzött ugyan „fajvédő" múltjából, de éppen az ország érdekéből kiindulva nem tervez zsidóellenes törvényeket, a hazafias zsidóságot — úgymond — hajlamos magyarnak elismerni. (A „Gömbös-korszakot" azonban már nem ábrázolja a szerző. A mű így is befejezettnek tetszik; Bethlen bukásával zárul.) A kétarcúság bizonyos jelei persze a római katolikus egyház zsidókkal kapcsolatos magatartásában is jelen voltak. Ezt Szabolcsi is érzékelteti, de rendkívül méltányosan. A bíboros-prímást, Csernoch Jánost joggal tartja szerény, művelt, mérsékelt embernek. A „hecckáplánok"-ról azonban nem szól. Prohászka Ottokárról igen. Rámutat, hogy a nagyhírű főpap voltaképpen „a cionizmus támogatója" volt: „Külön haza, külön kultúra, külön nemzetiség" mondotta 1920-ban a parlamentben. Mire Sándor Pál, a liberális nagypolgár, a Szabolcsi által is kedvelt zsidó politikus közbe kiáltott: „Soha, Soha!" Jellegzetes epizód! Nincs lehetőségünk a mű, illetve a bevezető tanulmány rendkívül érdekes és fontos, sok szempontból modellértékű családtörténeti, valamint életforma ábrázolási vonatkozásainak méltatására. Azt azonban megjegyezzük, hogy Szabolcsi Lajos memoárjaiból sok újat tudunk meg a kor társadalomtörténeti, az emberi viszonyokat érintő, sőt politikai kérdéseiről. (Pl. Mit mondott a zsidókról, elismerőleg Ferenc József, hogyan segített Erzsébet királyné a kilencvenes évek során a recepcióstörvények elfogadtatásában stb.) Horthyt Szabolcsi igyekszik — s ez nem könnyű — elkülöníteni a fehérterrortól, lojális iránta, de IV. Károlyt láthatóan jobban kedveli, ezért az 1921-es „királypuccsok" nehéz helyzetbe hozzák. Nosztalgiát érez a dualizmus időszaka iránt, bár nem idézi — de nyilván ismeri — az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legtekintélyesebb politikusát, gróf Andrássy Gyulát, aki a polgárosodást szorgalmazva a 80-as években oda nyilatkozott, hogy nem az a baj, hogy Magyarországon sok a zsidó, hanem — és ez akkor is meghökkentően hangzott — az, hogy kevés. S Horthyra sem hivatkozik, természetesen nem is hivatkozhat, már a második világháború időszakáról van szó, aki — ezúttal fején találva a szeget — rámutatott: a zsidók a magyar gazdasági életben bizonyos hiánypótló szerepet töltöttek be. Ez — mondhatjuk — életveszélyes szerepnek bizonyult. A Kiadót és a sajtó alá rendő Szabolcsi Miklóst köszönet illeti azért, hogy a Judaisztikai Kutatócsoport színvonalas kiadványsorozatában publikálta — a későbbieket tekintve „idejében meghalt", akár tragikus személyiségnek is minősíthető — Szabolcsi Lajos emlékiratait. Erényi Tibor