Századok – 1994
Közlemények - Petneki Áron: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben II/352
358 PETNEKI ÁRON nemcsak a köves, sáros utakon, hanem végig az életen is. Éppen ezért fontos látnunk, hogy mint éli meg a keresztény utazó az út veszedelmeit. A barátságtalan természet ,Mennyi szorult helyzettel kell szembenézni: mély folyókon átkelni, omlatag hidakon keresztüh>onulni,lovagolni sötétben, esőben, szélben, hóban, sárban, jégben, folyóvizeken és tüskés bozótokon keresztül, erdőben, köveken, sziklafal tetején, szakadék mélyén, útonállók és ellenség közepette !" Saját keserves tapasztalatai alapján vetette papírra e sorokat 1444-ben Enea Silvio Piccolomini az udvaroncok nyomorúságos életéről szóló munkájában.32 Ezek a sorok a valóságos utazást örökítik meg. Ám ugyanez a félelmetes természetkép lebeg a nagy lelki utazást, a végső cél felé vezető zarándoklatot leíró költészetben: „ Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan, s milyen e sűrű, kusza, vad vadon: már rágondolva reszketek legottan." (.Pokol 1,4-6. Babits Mihály ford) A középkori források érzékeltetni engedik azt a szorongást, sőt félelmet, amit az otthon, a megszokott környezet elhagyása vált ki az emberből. Az ismerős táj csak odáig barátságos, ameddig a cultura, az agricultura terjed. Azon túl ott a vadon, az ellenséges, zabolázatlan erő, az átláthatatlan és áthatolhatatlan silva opacaP A Dante által megénekelt súrú sötét erdő metaforája nem pusztán költői lelemény, hanem ténylegesen fenyegető erő, ahová el lehet ugyan menekülni az ellenség elől, legyen az a test ellensége, a tatár vagy a török, avagy legyen a lélek ellensége, a világ, minden hívságával együtt, amely elől a remeték futnak. A homályos súrúben azonban örökre el is lehet tűnni, a helyes utat többé nem lelni, testileg-lelkileg meghalni. A természet a költői közhelyek ellenére nem szelíd, nem bukolikus. Sőt, az utazás költői megfogalmazása már a korai középkorban is az ellenséges tájat, a veszélyt és a félelmet hangsúlyozza. A 9. század talán legnagyobb latin nyelvű poétája, a reichenaui szerzetes, Walahfrid Strabo, Ruadbernhoz, Kopasz Károly kamarásához írt költeményében (Ad Ruadbemum laicum) méltatja ennek az udvari embernek a császár és a császárnő érdekében tett itáliai utazását: „Mily gyakran rémített az átkelés a folyók rohanó árja fölött, mennyit kellett szívednek szorongania rejtekhelyeken, nyomasztott a szegénység, a jelen gondjai, mindenféle szükség ! Nem volt idő, hogy a feladatot biztosan elvégezd, az éjszaka elsötétítette a napot, a napvilág félte az éjszakát; sem a házakban, sem a mezőkön nem leltél pihenést, mindenütt a félelem uralkodott. (...) A visszaút sem volt kevésbé keserves számodra, (...) Aztán fenn a magas Alpokban a szörnyű hóesés okozott akadályt, hosszasan a gyűlöletes tétlenségre kárhoztatva. A költői fordulatok valós élményeket takarnak, ezért érthető Norbert Ohler megjegyzése: ,A középkori ember a természetnek olyan mértékben ki volt szolgáltatva, amit ma szinte el sem tudunk képzelni."35 Jacques Le Goff szinte már költőinek mondható trouvaille-a szerint az erdő a sötétség, a század az illúzióival együtt, a tenger a világ a maga kísértéseivel, az út pedig a keresés és a zarándoklat.36 Ez a felosztás talán egy fokkal közelebbinek tűnik
