Századok – 1994
Közlemények - Petneki Áron: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben II/352
354 PETNEKI ÁRON A szerzetesrendek, elsősorban a koldulórendek kapcsán kell említést tennünk egy ugyancsak mobil rétegről, amely ellenében jött létre tulajdonképpen a domonkos rend. A középkori eretnekségek, elsősorban a katarok, hihetetlen mozgáskészségről tesznek tanúbizonyságot Nemcsak az állandó és intenzív üldöztetés teszi mozgékonnyá őket, hanem missziós tudatuk is, és a kialakuló katar vándor-püspökségek intézménye.1 0 A középkori s egyben a kora-újkori értelmiség mobilitásához hozzátartozik az egyetemjárás. Párizs, Bologna, Padova, Oxford után a 14. századi alapítású középeurópai egyetemek, Prága, Bécs, Krakkó s a rövid életű Pécs, valamint a 15. századi német egyetemek állandóan mozgásban tartják az egyetemi ifjúságot s nemegyszer a tanárokat is.11 A hivatali kötelesség is útra szólítja az embereket. Az állami adminisztráció megköveteli a bármikor mobilizálható hivatalnokokat. Ugyanez vonatkozik az adószedőkre és az egyházi tizedszedőkre is. Az útonjáró hivatalnokokhoz sorolhatjuk a postások őseit, a futárokat.1 2 A kései középkor útonjárói közé tartoznak a vándorlegények, akik a céhek előírásai nyomán kénytelenek tudásukat idegenben gyarapítani, s csak többéves vándorlás után térhetnek vissza, hogy elkészítsék a remeket s ezzel a céh teljes jogú tagjává válhassanak. Ez a szokás a 15. századtól kezdve mindinkább kötelező érvényű. A mesteremberek legénykoruk után is útra kelhetnek, hiszen egy-egy keresett iparág képviselőiként távoli területeken jobb megélhetést tudnak maguknak biztosítani. (pl. nyomdászok, kőfaragók, építőmesterek, stb.)13 A középkor útjain a legtöbbet a kereskedők tartózkodnak. A távolsági kereskedelem a korábbi római utak mentén, majd a 13. századtól másutt is egyre erőteljesebb, s a gyakori vámok, árumegállító jog sem akadályozzák. Ha a középkor útonjáróinak számát tekintjük, az első helyen a zarándokokat látjuk. Ez oly fontos és már oly sokat vizsgált jelensége a középkornak, hogy külön kell foglalkoznunk a tudati szférában való általános jelentkezésével és külön a térbeli-társadalmi mozgásokban betöltött szerepével. (Ez a munka tehát nem a középkori magyar vagy a közép-európai zarándoklatok narratív történetét akarja megírni.) Ugyanakkor a zarándok általában az utazó, a par excellence kiszolgáltatott utazó mintaképe, tehát tudatilag a más, világi okok miatt útnak indulók szempontjából is modell-értékű. Ezt a nézetet támasztják alá a közép-európai zarándokszentek legendái is. Míg a fentebb felsorolt útonjárók egy-egy aránylag jól körülhatárolható réteget képviselnek, addig a zarándokok a társadalom minden rétege közül kerülnek ki, soraikban ott vonulnak a királyok éppúgy, mint a beteg parasztok. A zarándoklás esetében nem szabad elfelejtenünk egy állandóan felbukkanó és ugyancsak evilági színezetű motívumot, bármennyire is igyekeznek a teológusok és hitszónokok ezt az aspektust háttérbe szorítani. Alapvető emberi tulajdonságról van szó, ami az újabb történetírásban a 11-12. század fordulóján meginduló európai mozgások egyik alapvető okaként szerepel. Ez a kíváncsiság, a curiositas. Otto Borst egyenesen arról beszél, hogy „ a vágy, hogy egyszer a 'hegyeken túlra' elmenjünk, elementáris erővel törhet fel... Ezért olyan szélsőséges a vándormozgalom, az aventurie utáni vágy, ezért a vándorló gyermekhordák, amelyek az örök visszatérőnek, a réginek a tapasztalatával nőnek fel, ezért tombol minden egyes vándorban, zárán-
